HELENA SILENCE-EZÜSTHÍD (ENIGMA #2.)

Fülszöveg:

Lena Wall boldogsága nem tarthat örökké: Enigma biztonságából kilépve a veszélyekkel teli valóságban találja magát. Egy különleges erejű férfi felfigyel érző képességére, és minden lehetséges eszközzel megpróbálja megtörni az akaratát. Lena egyetlen menedéke az emlékei a családjáról és szerelméről, Alexről. 

Vagy talán ezek sem. 

Egy jeges folyóban tér magához megmagyarázhatatlan sérülésekkel, és teljes múltját, még saját nevét is elfelejtve. Egy szabadnapos nyomozó menti meg, aki új életét kínál neki, új barátokat, és még annál is többet. 

Kialakulhat-e barátságból szerelem? Mi az összefüggés a véres, kegyetlen gyilkosságok között, amelyek Lena körül történnek? Vissza lehet-e kapni a múltat, vagy örökre elveszett? 

Kínzó látomások és egy szenvedélyes szerelemről szóló álmai labirintusában Lenának újra meg kell találnia önmagát és az utat, amely az Ezüsthídon át Enigmába vezet.

Spoilerveszély!

Amikor elkezdtem olvasni az Ezüsthidat nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom szeretni. Ugyanis az Enigma számomra semleges volt. Nem tudtam megkedvelni a szereplőket, nem is szólt szinte semmiről persze ez csak az én véleményem, mégis adtam egy esélyt a folytatásnak. Milyen jól tettem!

Az Ezüsthíd szinte semmiben nem hasonlít az Enigmára. Kidolgozott, terjedelmes, részletes. Mintha egy teljesen más író művét olvastam volna. Folytatása az Enigmának, de mégsem. Nem ott folytatódik a történet, ahol az előző abbamaradt. Már nem Coloradóban vagyunk a Wall család birtokán, hanem valahol New Yorkban, egy pszichopata lakásának alagsorában, ahol fogva tartja Lénát. Folyamatosan adagolja nekünk az írónő az infókat, minden egyes oldal hozzásegít ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy mi történt. 

Egy szikét vett elő, azzal simogatta végig a lány száját, majd lesiklott a nyakára, hogy ott is körbecirógassa. 

– Meg fogom ölni. Elvágom a torkát, és te végig nézed.

A szereplőkhöz végre sikerült közelebb kerülnöm, megszeretni őket, pedig féltem, hogy most sem fog sikerülni. Jól kidolgozottak, szerethetőek. A mellékszereplőket is ugyanúgy kedveltem, mint a főszereplőket. Kedvencem Léna, Victor, Alex és Miranda lett.

Mirandát, szegény kislányt nagyon sajnáltam. Borzalmas, amit átélt, ráadásul olyan fiatalon. De Lénában látott valamit, megnyílt neki, aminek őszintén örültem. Rosszul éreztem volna magam, ha egész életét magába fordulva éli le, barátok és család nélkül. Lénával együtt örültem és lettem egy picit szomorú, amikor Jude megjelent az életében.

Victort már az Enigmában is közel éreztem magamhoz, de nem annyira, mint most. Annál a bizonyos résznél zokogtam! Nem csak Lénának, Emmának és a család többi tagjának fájt. Nekem is iszonyatosan  idén először bőgtem ennyire könyvön :D. Remek apakarakter, aki teljes szívéből szereti a lányát, és próbálja kiélvezni azt a kis időt, ami kettejüknek adatott. Emmával nagyon cukik voltak együtt, egyedül azt sajnálom, hogy keveset kaptunk a kapcsolatukból. 

Lénát a könyv elejétől a végéig csodáltam, hiszen annyi mindenen ment keresztül, mégis maradt benne erő, nem adta fel, küzdött. Egészen szép új életet alakított ki magának immár másodszor. Egy igazán erős női karakterré fejlődött az első kötet óta, még így is, hogy elvesztette, száműzte emlékeit az Ezüsthíd túloldalára, Enigma szívébe. 

Theot kedveltem, de szerinte nem illenek össze Lénával. Vicces, kedves, okos és jóképű. Mégis azt éreztem, hogy nem Lénához való. Zoéval jobban eltudtam volna képzelni Theot, mint Lénával. Bárkivel jobban eltudtam volna képzelni, mint Lénával. Azért remélem kap majd egy külön történetet, ahol boldogan él, amíg meg nem hal :)

Alexet is sikerült megkedvelnem, ez lehet annak köszönhető, hogy már nem igazán emlékeztem az első rész minden mozzanatára. Sőt, egyik kedvencem lett, és a könyv negyede- fele környékén azon kaptam magam, hogy azt várom mikor jelenik már meg. Nem volt Léna az igazi nélküle, a kis civódásaikkal lett teljes a történet. Imádtam minden közös jelenetet, de ez az egyik kedvencem: 

Léna, nekem te kellesz. Kellesz. Így, ahogy vagy. 

Gondoskodni szeretnék rólad, minden nap melletted ébredni és melletted 

elaludni. Együtt felfedezni a világot, közös barátokat szerezni, jókat enni és 

inni. Pezsdítő veszekedéseket akarok, és utána észveszejtő békülős szexet. 

Idővel felnevelni egy-két olyan kislányt, mint te. Lehet kisfiúnk is, de azért nem 

vállalok felelősséget, ha olyanra sikerülnek, mint én.

Végére hagytam Sebastiant. A hideg kirázott a fickótól, főleg, amikor Madárkámnak szólította Lénát. Végig lelki terrrorban éreztem magam, féltem mikor jelenik meg, és folyamatosan beleképzeltem őt a történetbe, mindenhol ott volt lelki szemeim előtt. Paranoiás lettem olvasás közben. A báli jelenetnél számítottam a megjelenésére, de nem jött be a tippem. Utána a lovas jelenetnél is vártam, hogy mikor történik már valami. Semmi. Aztán megtörtént. Megtalálta Lénát, én pedig nem számítottam rá. Egyáltalán nem számítottam a történésekre. Itt kezdtem el bőgni...

Sajnos rengeteg részletet elfelejtettem ez alatt a pár hónap alatt, de ez sem volt probléma, ugyanis minden fontos történést felelevenítettek a szereplők, emlékek formájában. Mindig volt utalás, vagy visszaemlékezés arra, hogy mi történt. Olyan volt az egész mintha el se felejtettem volna ezeket a dolgokat. 

Akkor tisztázzunk valamit. Felfogtam, hogy elvesztek az emlékeid. 

Elfogadtam, hogy ezalatt új életet kezdtél, és többé nem foglalkoztatott, hogy 

mit hagytál magad mögött. De azt sosem tudom elfogadni, hogy mást szeress, 

Léna! Én voltam az első szerelemed, és ha beledöglök, akkor is emlékezni fogsz 

erre!

Külön tetszett, hogy soha nem tudtam mire számítsak. Nem tudtam, hogy mi lesz Léna sorsa. Elkezd újra emlékezni? Visszajönnek neki a dolgok, vagy újra fel kell mindent fedezni? Képes lesz újra kialakítani a kapcsolatot a családjával? Még ezek előtt: Megtalálja egyáltalán őt a családja? Ha igen, hogy?? Végig bizonytalan voltam, nem tudtam letenni a könyvet. Egyszerűen nem ment. 

Az apám megtanított rá, hogy legyen bármekkora a veszteség, tovább kell élni. Úgy, hogy minden nap értékes legyen. Régen úgy éreztem, két különálló ember él bennem. Most, hogy elkezdtem emlékezni, sokkal nehezebb lett, mert ez a két ember összeolvadt, de nem feltétlenül ugyanazt akarja.

Piros pont jár a humorért is, abból is volt bőven. Hangosan felnevettem egy-egy résznél. Főként Alexhez köthetőek ezek a pillanatok, de Theo, Gili, Zoé és Victor is sokszor mosolyt csalt az arcomra. 

– Túlzol, Alex. Te szeretsz engem, ezért elfogult vagy. 

– Igen, szeretlek. De szeretnélek akkor is, ha nem lenne ilyen őrjítően 

gyönyörű szemed, vagy csókolni való szád. Téged csókolni a világon a második 

legjobb dolog számomra. 

– Mi az első? – kérdeztem meglepődve. Még végig sem mondtam, az arcán 

megjelenő vigyor válaszolt a kérdésre. – Te disznó! – Felkacagtam, és hagytam, 

hogy a nyakamba dünnyögje a választ.

Nagyon jól kezelte Helena a szálakat, el is varrta őket. Kíváncsi vagyok lesz-e harmadik része vagy sem. Mindenesetre az Ezüsthíd nálam kedvenc lett, még biztos újra fogom olvasni. 

Zsebi ;)

- Keep calm and read a lot -