SARAH J. MAAS - A COURT OF THORNES AND ROSES (A COURT OF THORNES AND ROSES #1.)

Amikor a 19 éves Feyre megöl egy farkast az erdőben, egy szörnyszerű teremtés megtorlást követel barátja haláláért. Ő Tamlin, aki nem öli meg Feyret, inkább magával viszi a lányt az elvarázsolt otthonába. Itt kezdődnek hősnőnk kalandjai a tündérek világában. 

Gondolom, mondanom sem kell, de ismétlés a tudás atyja: Sarah J. Maas egy zseniális írónő. Hihetetlen, hogy milyen világot, karaktereket és történetet képes megteremteni. Már másodszor olvastam az A Court of Thornes and Roses-t (későbbiekben: ACOTAR), de ha bárki a kezembe adja, mondván: olvasd újra, megteszem. Függőséget okozott számomra ez a könyv.

Maga a történet egy Szépség és a Szörnyeteg retelling, azaz újramesélés. Amitől először egy kicsit tartottam is, hiszen ez gyerekkorom egyik kedvenc meséje, és nem tudtam, hogy mire számítsak, féltem, hogy csalódást fog okozni Maas. Az írónő Üvegtrón sorozatát imádtam, de azért voltak kétségeim, hogy egy újabb sorozattal megbirkózik-e, sikerül-e ugyanakkorát, vagy nagyobbat alkotnia. Véleményem szerint sikerült, az ACOTAR bőven felülmúlta a várakozásaimat, már első olvasás után a kedvencek között landolt.

Mivel nem szeretnék spoilerezni, ezért csak nagyvonalakban fejtem ki gondolataimat.

Szerintem Sarah J. Maas egy tökéletesen kidolgozott világot tárt fel előttünk. Nagyon jól felépítette a tündérek birodalmát, a benne élő szereplőkkel együtt. A történet előrehaladtával folyamatosan adagolja nekünk az infót, láthatjuk, ahogy Feyre és Tamlin egyre közelebb kerül egymáshoz. Ahogy egyre jobban megismerik egymást, úgy ismerjük meg mi is Prythia világának szerkezetét, történelmét. Sarah annyira fantasztikusan ábrázolta ezt a világot, hogy képes voltam odaképzelni magam, részesévé váltam a történetnek, és mint egy filmben, úgy jelentek meg előttem az események.

A szereplők is kidolgozottak, ugyanaz a fokozatos felépítés jellemző a karakterekre, mint a világra, amelyben élnek. Ahogy halad előre a cselekmény, úgy érezzük egyre közelebb magunkat nem csak a főszereplőkhöz, de még a legcsekélyebb mellékszereplőhöz is. 

Feyre és Tamlin a két fő-főszereplőnk, ezért róluk egy kicsit részletesebben szeretnék írni.
Hősnőnk a legelején még idegesített a folyamatos „Jajj, miért nem öltél meg inkább?” kérdéseivel, de szép lassan sikerült beilleszkednie a tündérek világába, és ezzel a nyafogása is megszűnt. Imádtam a Tamlin és Feyre között kialakuló kapcsolatot. Semmi nem ment köztük simán, elég sok időre volt szükségük ahhoz, hogy rendeződjenek a dolgok közöttük, de amikor ez megtörtént, az mindent felülmúlt. Meg kellett küzdeniük a kapcsolatukért, és a köztük létrejött kötelékért. Tudjátok: mindennek ára van, amit főszereplőink meg is fizetnek, de keményen.

Tamlin drága, külön bekezdést érdemel, mellette nem lehet szó nélkül elmenni. Igaz, azt már kevésbé tudom, hogy mit kéne írnom róla, mert ugyebár nehéz a kedvencedről úgy értekezni, hogy nem esel át a ló túloldalára. Azért megpróbálkozom vele, de nézzétek el nekem, ha nem sikerül. Elég szépen rám tör a fangirl-állapot minden egyes alkalommal, amikor újraolvasom a könyvet, vagy éppenséggel Tamlin szóba kerül. Nem tökéletes a drága, megvannak a maga hibái, és elég mogorva tud lenni az esetek 90%-ban. Mégis annyira vicces, erős, jóképű – még úgy is, hogy végre leesett, hogy igazából csak a fejemben barna Tamlin haja, a valóságban szőke… – , jószívű és védelmező. Hogy nem lehet őt nem szeretni? Teljesen más, mint az apja, kiáll a szeretteiért, a népéért, és barátaiért, meg igazából minden rászoruló segítségére siet. Úgy vélem, teljes mértékben megérdemelte, hogy végre ő is boldog legyen, hacsak egy kis időre is.

Nincs történet főgonosz nélkül. Az ACOTARban Amarantha kapta meg ezt a címet, hűséges csatlósával, Rhysanddel karöltve. Azt kell, mondjam, hogy Amarantha a tökéletes főgonosz. Értem, hogy mit, miért csinált, ugyanakkor utálom is érte. Azt meg pláne meg tudom érteni, hogy miért akarja magának Tamlint. Ki ne akarná magának?

Rhysandet az elején nem kedveltem, mert részben ő volt az oka minden bonyodalomnak, és rengeteg fájdalmat okozott Feyrenek, és nagyon sok szenvedést Tamlin számára, aztán szépen lassan őt is sikerült megkedvelnem. Látom a karakterében a lehetőséget, és az írónő egy nagyon ütős szálat hozott be azzal a csavarral, ami Rhysandhez köthető.

Kinek ajánlom a könyvet?

Véleményem szerint minden fantasy rajongó találhat olyan motívumot a regényben, aminek köszönhetően megszeretheti. Sarah J. Maas rajongói egyenesen imádni fogják, és az újramesélések, retellingek rajongói sem fognak csalódni. Maas kisasszony olyan szinten űzi mesterségét, hogy senkinek nem lehet rá panasza. A cselekmény elég lassan indul be, de utána tele van csavarokkal, és izgalommal. A szereplőknek és a szarkasztikus megjegyzéseiknek, egymással való csipkelődésüknek köszönhetően egy igazán szórakoztató, romantikus, mégis izgalmas történetet olvashatunk.

Értékelés: 5/5*

Egyik kedvenc könyvemmé nőtte ki magát az ACOTAR. Másodszor is ugyanolyan élményt nyújtott, mint első olvasáskor, sőt talán még jobbat. Vannak ugyan hibái, de ezek mellett simán el lehet siklani, mert egy jól kidolgozott történetet kapunk, csodálatos, mesebeli elemekkel. Ide nekem a folytatást!

Borító: 5/5*

Mesés, csodaszép, coverwhore énem ujjongva, visítozva szemlélte találkozásunk első percétől kezdve. Tökéletesen illik a történethez, ha elolvasod, te is rájössz, hogy miért.

Szereplők: 5/5*

Még a legutálatosabb szereplővel is sikerült együtt éreznem, és részben még meg is értettem őt. Tamlin, Feyre, Lucien triója felejthetetlen élményt nyújtott. Rhysand pedig árnyékként lopózott a szívem mélyére, hogy elraboljon a következő kötetben.