ZSOLT BÉLA - KILENC KOFFER

A nagyváradi gettó élete Zsolt Béla élményei alapján. „Most itt fekszem a matracon, a templom közepén, a frigyszekrény tövében. A lámpa, amelyet tegnapelőtt este tintával festett kórházi-kékre Németi főorvos, hol kigyullad, hol kihuny. Kinn, a városban zavarórepülés van, de bennünket nem érdekel. A csillag, a bélyeg, nemcsak az élet kedvezményeiből zár ki bennünket, de félelmeiből is. Nem félünk a légitámadástól, semmiféle halálnemtől. A halottak itt hevernek mellettem, jobbról-balról a matracokon a kómás cukorbetegnek, az anginások, a galoppierenderek, az urémiások, akikkel az utolsó hetekben már nem törődött senki, s az öngyilkosok, akiket éjjel-nappal szakadatlanul hoznak be hordágyon, rendszerint párosan, s többnyire orvos házastársakat, mert nekik volt kéznél mérgük, s pontosan tudták adagolni.”

Az egyik egyetemi szemináriumomra kellett elolvasnom Zsolt Béla könyvét, és gondoltam, ha már beadandót kellett belőle írnom, akkor már egy értékelés formájában meg is osztom az élményeimet a könyvvel kapcsolatban.

Mielőtt elkezdtem olvasni a művet, egy kicsit utána olvastam Zsolt Béla élettörténetének. Az író műve azon első kötetek közé tartozik, amelyek a magyarországi zsidó deportálásról részletesen mesélnek. Ahogy az a könyv végén lévő utószóban le van írva: a Kilenc koffer közlését 1946. május 30-án kezdte meg a Haladás, ami a Magyar Radikális Párt hetilapja volt, és amelynek Zsolt Béla kezdetben főmunkatársa, majd főszerkesztője volt. A részletek közlése idővel megszűnt, vélhetőleg az író betegségének következtében.

Zsolt Béla kendőzetlenül ír a munkaszolgálatban eltöltött időről, a gettó felszámolásáról, az addig gettóban eltöltött időről, a háborúról. Arról, hogy ezekben a helyzetekben mennyire elvesztik emberségüket, reményüket, életkedvüket az emberek. Miközben erről ír, kicsit önmagát is bírálja, nem csak a korabeli társadalmat. Nem szépíti a dolgokat, leírja mennyire kegyetlenek, elítélőek az emberek és, hogy milyen könnyen el tudja veszteni az ember az életkedvét.

Már a történet legelején érezhetően jelen van az író életuntsága. Érezhető, hogy már belefáradt a szenvedésbe, és többször is említi, hogy már meghalni sincs ereje. Valószínűleg ennek – és a körülményeknek – köszönhetően ennyire csapongó a mű. Csapongó és élethű, reális. Minden szava hihető, átélhető olvasás közben.

Olvasás közben rengeteg érzelmet kiváltott belőlem a mű. Haragot, szomorúságot, szánalmat és sajnálatot. Haragot az emberi előítéletességnek köszönhetően, szomorúságot, szánalmat a gettóban szenvedő, túlélni próbáló, haldokló emberekkel szemben. Sajnálatot nem csak a deportálásra váró zsidókkal, hanem az ott szolgáló csendőrökkel szemben is. Tenniük kellett a dolgukat, ha akarták, ha nem. Nem volt más választásuk.

Szociológiailag kiemelkedő a mű. Gyönyörűen bemutatja a korabeli társadalmi csoportokat, a társadalom rétegződését. Azt, hogy milyen könnyen változik a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyünk. 

Zsolt Bélának nem csak az írásmódja volt csapongó, hanem a személyiségében is észlelhető volt némi ellentmondás. Folyamatosan arról írt, hogy mennyire elítélőek az emberek, miközben ő ugyanazt csinálta. Nem egyszer kategorizálta az embereket a rasszuk alapján. Előítéletesnek nevezte az embereket, miközben ő is lenézte azokat, akikkel, vagy akikről beszélt. Nem volt olyan dolog, amiről ne lett volna valamilyen ellenvetése, negatív gondolata, hozzászólása. Folyamatosan a társadalmat, az emberiséget kritizálta. Persze ez érthető, hisz nehéz helyzete volt, mégis nehezen emészthető, hogy kritizálja az emberiséget, a viselkedésüket, miközben ő is úgy viselkedik, mint a kritizált csoport.

Összességében elgondolkodtató volt mű, sokszor vettem észre azt, hogy elmerengek olvasás közben, és az élet igazságtalanságairól gondolkozom. Kicsit csapongónak véltem, de mindenképp elgondolkodtatónak.

A cím pedig igazán találó. Hihetetlen mennyire ragaszkodhatunk néhány tárgyhoz, érzéshez. Még akkor is, ha semmi szükségünk rá. A Kilenc koffer története tökéletesen ábrázolja azt, hogy még akkor is képesek vagyunk kötődni bármihez, amit fontosnak vélünk, szinte bármi áron.

Borító: 2,5/5*

Az eredeti kiadáshoz volt szerencsém, aminek a borítója igazából semleges volt számomra. Nekem ugyan nem tetszik, de történethez illik.

Szereplők: 4/5*

Mint azt az értékelésben is említem, Zsolt Béla írásán keresztül nagyon érződik a főszereplőnk életuntsága, hogy már elege van ebből az egészből, ami érthető, mégis vegyes érzéseim voltak vele kapcsolatban. Csapongott, és ellentmondásban állt saját magával.

Értékelés: 3/5*

Mivel kötelezve voltam arra, hogy rövid időn belül olvassam el, majd írjak a könyvről így alapból rossz helyzetből indult a mű. Ráadásként ehhez hozzácsapódott az, hogy nem rajongok a témáért sem, és így nem nagy kedvvel olvastam. Összességében annyit tudnék elmondani róla, mert egészen sokszor elérte nálam az író, hogy elgondolkozzam dolgokon, főleg arról, hogy mennyire igazságtalan tud lenni az élet. Aki szeret ilyen témában olvasni annak biztos tetszeni fog, mert egy műfajában kiemelkedő, magyar regényről van szó.

Ti olvastátok már a könyvet? Hogy tetszett?

Írjátok meg a véleményeteket!