2017. február 13., hétfő

TABITHA SUZUMA - FORBIDDEN: KIMONDHATATLAN

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 392
Megrendelem
A recenziós példányt köszönöm
szépen a Könyvmolyképző 
Kiadónak!
Fülszöveg:
A szerelem nem ismer határokat…
Lochant és Mayát a testvéri szálakon túl mindig is mély barátság fűzte egymáshoz. Mivel alkoholista anyjukra nem számíthatnak, közösen nevelik három kisebb testvérüket. Ez a megpróbáltatásokkal teli élet – és a köztük lévő tökéletes összhang – a megszokottnál jóval közelebb hozza őket egymáshoz.
Olyan közel, hogy végül egymásba szeretnek.
Lochan és Maya tudja, hogy a kapcsolatuk vállalhatatlan, és nem folytatódhat tovább. Ám tehetetlenek, mert amit éreznek, az semmihez sem fogható…

Nagyon nehéz írnom erről a könyvről. Nem ez az első alkalom, hogy leülök kiírni szépen minden gondolatomat. Már többször is próbálkoztam, de egyszerűen nem sikerül. Éppen ezért rendhagyó módon 5 pontban fogom megosztani veletek, hogy miért is  szerettem annyira Lochan és Maya történetét.

1. Az írásmód
Nem először olvasom a könyvet, három éve már egyszer kibőgtem a lelkem is olvasás közben, és már akkor mély nyomot hagyott bennem ez a különleges történet. Ebben nagy szerepe volt Suzuma írásmódjának, ami nélkül véleményem szerint fele ennyire se lett volna jó a könyv, hiszen hiába jó maga a történet, ha az írásmóddal problémák vannak. Viszont a Forbidden esetében semmi ilyen nem volt. Az írónő végig választékosan, szépen és számomra tökéletesen fogalmazott, annyira, hogy ha a történetet utáltam volna, akkor sem tudtam volna letenni a könyvet, mert egyszerűen nem eresztett el. 

A történetet váltott szemszögben olvashatjuk, hol Lochan, hol Maya szemén keresztül láthatjuk a dolgokat. Általában zavarni szokott, főleg olyankor, ha nehezen különböztethető meg, hogy épp melyik szereplő szemszögén keresztül is kéne felfognom, hogy mi történik. Lochan és Maya fejezetei jól elkülöníthetőek, megkülönböztethetőek voltak, viszont Lochan szemszögét sokkal jobban szerettem olvasni. Annyira bonyolult egy lélek a drága, véleményem szerint nála volt a legjobb érzékelhető, hogy Tabitha Suzuma mennyire jól bánik a szavakkal, néha én magam is éreztem Lochan fájdalmát, és áradt a lapokból a szomorúság.
"A tudat, hogy állandóan itt vagy mellettem, és mégsem érhetek hozzád… olyan, mint a rák… olyan, mintha rákos sejtek burjánzanának a testemben meg az agyamban!"
2. A történet
Őszintén bevallom, először nagyon féltem a könyvtől, és annak témájától. A tabu témák mindig is eléggé a komfortzónámon kívül estek, nem sokszor olvasok hasonló történeteket. Forbiddenhez hasonlót meg pedig még soha nem olvastam. Aki ismeri a fülszöveget esetleg utána járt a könyvnek, már tudhatja, hogy két testvér szerelméről, vérfertőzésről szól. Őszintén tisztelem Tabithát, hogy hozzá mert nyúlni a témához, és hogy volt lelki ereje megírni Lochan és Maya történetét.

Magáról a cselekményről annyit, hogy habár szerintem kicsit lassan indult el, de ez pont kellett ahhoz, hogy teljesen kibontakozhasson, hogy megértsük, hogy nem most kezdett el gyökerezni a két testvér közötti kapcsolat, hanem már születésük óta szoros kapocs van köztük, ami csak erősebbé vált az évek során, amikor elhagyta őket az apjuk, illetve minden olyan alkalommal, amikor az anyjuk hulla részegre itta magát, és otthagyta Mayát és Lochant, hogy vigyázzanak a kicsikre, pedig még ők maguk se nőttek fel teljesen, csak a körülmények áldozatává válva kellett felnőttként viselkedniük. 
"Willa nagy kék szeme, Willa gödröcskés mosolya. Tiffin bozontos szőke sörénye, Tiffin pimasz vigyora. Kit vidám kurjongatása, Kit büszkeségtől ragyogó tekintete. Maya arca, Maya csókja, Maya szerelme. Maya, Maya, Maya…"
3. A szereplők

A történeten kívül a szereplőket is nagyon megkedveltem, főleg a kicsiket. Willa és Tiffin zabálnivalóak és szerintem kellettek a történetbe. Színesebbé, érdekesebbé tették a mindennapokat, és én Kitet is ebbe a kategóriába soroltam. Tudom, sokan nem szeretik őt, haragszanak rá, azért, amit tett, de ha belegondolunk érthető a reakciója. Még fiatal, lázadó korszakát éli, ott próbált Lochannek keresztbe tenni, ahol tudott, hogy megmutassa mekkora nagy fiúvá érett. Kit volt a történetben az a rossz, aki kellett ahhoz, hogy a végkifejlet bekövetkezzen, hogy maradandó, nyolc napon túl gyógyuló legyen a sérülés, amit a történet okoz az olvasó számára. 

A sztori Maya és Lochan kapcsolatát mutatja be, méghozzá nem is rosszul. Mindketten erős karakterek, viszont ahogy azt már az írásmódnál is említettem Lochan szerintem egy sokkal komplexebb személyiség. Ő az, aki a legtöbb terhet a vállán viseli a családban és, aki mentálisan a leggyengébb. Rendesen rosszul éreztem magam olvasás közben, hogy mennyire magányos, szomorú és depressziós, sajnáltam, mert Mayán kívül senkire nem számíthatott, csak a túlélésre hajtott minden nap. Örültem, amikor a tanárnő segíteni próbálta, akkor pedig még jobban, amikor Lochan elkezdett egy kicsit szociálisabb lenni, és kevésbé volt  antiszociális az iskolában és agresszív otthon. 

Egyébként el is gondolkoztam, hogy az írónő mennyiben meríthetett a saját mentális betegségéből, mert nekem nagyon az jött le, mintha Lochan karakterének megalkotásakor saját maga lett volna az ihletadó. 

Hasonló állapotban voltam, amikor először olvastam végig.
Nyilván Maya is egy erős és kitartó karakter, ő az, aki sokkal kevésbé küzdött a kapcsolatuk ellen, talán azt mondanám, hogy ő volt a kezdeményezőbb kettejük közül. Mégis nála kevésbé jöttek át az érzelmek, egy jelenet kivételével, ami pedig a legvége. Furán fog hangzani azok számára, akik olvasták a könyvet, de az egyik kedvenc részem a mai napig, az amikor a lány a végén vívódik saját magával, és meghozza a végső döntést. Szenved és kínlódik, végül sikerült minden érzelemnek átjönnie.

A végére hagytam a mindenki által legjobban utált karaktert, az anyát. A Whitley család kegyetlenül megszívta ezzel a nővel. Nem törődöm, szarik mindenre és mindenkire, addig amíg keres annyit, hogy újra kortalan, fiatal csitrinek érezhesse magát és ihasson meg bulizhasson. Nem érdekli az öt gyereke, sem az, hogy egy életre tönkreteszi a viselkedésével őket is. Nem tudom felfogni, hogy a francba nem csukták még le azt a nőt. Egyszerűen nem megy. Esetében a péklapát nem lenne elegendő büntetés, minimum egy kis szabadságvesztés járna neki, amit nem kapunk meg a könyv végén sem! Mi ez, ha nem igazságtalanság? Persze, az élet is igazságtalan, de ennyire? 
"A család a legfontosabb a világon. Lehet, hogy időnként a falra mászom a testvéreimtől, de akkor is az én véremből valók. Ők jelentik a mindenséget. A családom én vagyok. Ők az életem. Nélkülük egyedül lennék a földön."
4. Érzelmi hullámvasút

Amikor realizáltam, hogy vérfertőzésről szól a történet úgy gondoltam, hogy biztos meg fog botránkoztatni, hiszen nem hiába tabu téma a mai napig, és nem hiába rendeli büntetni a Büntető Törvénykönyv a vérfertőzést. Mégis a megbotránkozás, az undor és szörnyülködés helyett inkább sajnálatot éreztem, ugyanakkor pedig drukkoltam a két fiatalnak, hogy hadd teljesüljön be a szerelmük, és éljenek életük végéig boldogan. Hiába tudtam, hogy esélytelen, hogy ez teljesüljön, akkor is végig azért szorítottam, hogy legalább egy kicsit forduljon jobbra a helyzetük. Nem mellesleg, engem lelkileg eléggé tönkre tett a könyv, haladásnak könyveltem el, hogy másodszorra már nem sírtam el magam :D Az viszont biztos, hogy egy érzelmi hullámvasút a könyv, amiből kiszállni lehetetlen, és a végén sem érzed azt, hogy megkönnyebbülnél, sőt...
"Az érzelmekre nem vonatkoznak a törvények, a tiltások. Senki sem szólhat bele, milyen mélyen és szenvedélyesen szeretjük egymást. Értsd meg, Maya, ezt senki sem veheti el tőlünk!"
5. Szeretet

Árad a könyvből a szeretet. Már az első oldalaktól kezdve érezni, hogy mennyire szeretik egymást Whitley-ék (természetesen az anya nem tartozik a szerető családanyák táborába). Ez a szeretet pedig végig jelen van a könyvben. Nem csak akkor, amikor Maya és Lochan együtt vigyáznak a kicsikre vagy, amikor a történet vége felé együtt játszanak mindannyian. Ott van azokban a jelenetekben is, amikor a szerelmen lenne a hangsúly, meglapul, érezni azt a tiszta, erőteljes szeretetet, ami Maya és Lochie között van. A biztos anyagi háttér és felhőtlen boldogság ugyan nem adatott meg nekik, de legalább szerethették egymást, és abból tudtak erőt meríteni a mindennapok során. 
"Te nemcsak a testvérem vagy – fogom suttogóra –, hanem a legjobb barátom is."
+1 . A borító (tudom, tudom, coverwhore vagyok, nyugodtan kövezzetek meg) és a fordítás

Önmagamhoz hűen nem mehetek el szó nélkül a borító mellett. Nagyon örülök, hogy a kiadó megtartotta az eredetit, mert szerintem tökéletesen átadja a könyv hangulatát, és kifejezi azt, hogy itt bizony nem egy hű, de boldog könyvet fogunk a kezünkben, hogy a happy endben és abban, hogy a végén minden jóra fordul csak reménykedhetünk. Jól szimbolizálja, hogy a két testvér közötti szerelem nem olyasmi, amit könnyű megemészteni, és, hogy számukra sem a legegyszerűbb a dolog, meg kell küzdeniük a sajt démonaikkal. 

Ami még külön említést érdemel az a fordítás. Féltem, hogy majd a fordítás folyamatában elveszik az a különlegessége a könyvnek, amit Suzuma írásmódja ad, de szerencsére nem történt meg. Egyszer sem éreztem azt, hogy rontott volna az élményen az, hogy épp magyarul olvastam a könyvet, és nem eredeti nyelven. 

És, hogy kinek ajánlom a könyvet?
Mindenkinek. 
Bárkinek, akit egy kicsit is érdekelnek a tabutémák, főként a vérfertőzés témája, ugyanis egy nem mindennapi történetet ismerhet meg az, aki úgy dönt elolvassa a Forbiddent. 
Legszívesebben tényleg minden egyes embernek a kezébe nyomnám, hogy 'tessék, itt van, olvasd el, és utána másképp fogsz nézni a világra!'.

Papírzsepit előkészíteni, mellé egy kis boldogsághormont csoki vagy fagyi formájában, és hajrá, ismerkedj meg te is Lochan és Maya történetével!
Üdv, 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése