Hello Molycik!
Mint azt már megszokhattátok, újabb Prológusos projektben veszek részt, mely ezúttal az átkok köré csoportosul. Az teljesen rajtunk múlik, hogy mit tartunk elátkozottnak és ideillőnek. Részemről A királynő méregkeverője tökéletesen megtestesíti a témát. Részben Owen jele miatt, részben pedig mert el kellett olvasnom. Yep, nem éppen az én történetem ez.
 |
| Kiadó: Könyvmolyképző Kiadás éve: 2017 Oldalszám: 376 Megrendelem A recenziós példányt köszönöm szépen a kiadónak! |
Fülszöveg:
Egy fiúból férfi lesz – és nagyszerű ember.
Severn Argentine király messzi földön hírhedt: trónbitorló, a törvényes örökösök gyilkosa, az árulás kegyetlen megtorlója. Kiskaddon hercege veszélyes játékba kezd, hogy a királyt letaszítsa a trónról… de veszít. Cserébe a király fogságába kell adnia fiát, Owent. Így ha a herceg hűsége ismét megrendülni látszik, azért a fia fizet az életével.
Owen a király kémeit elkerülve és szövetségeseket keresve igyekszik túlélni a mindennapokat Királyforrás udvarában. Amikor azonban újabb bizonyíték derül ki apja árulásáról, és a sorsa megpecsételődni látszik, a fiúnak különleges eszközökre van szüksége. Meg kell mutatnia a bosszúszomjas királynak, hogy élve igenis nagyobb hasznát veheti. Az elkeseredett próbálkozásban pedig csakis egyvalaki lehet a segítségére: egy titokzatos nő, akinek valóban hatalma van élet, halál és sors felett.
Kezdeném azzal, hogy én tényleg szeretni akartam Owen történetét. Annyira régóta kinéztem magamnak ezt a könyvet, amiről egyébként csak jót hallottam eddig. Aztán elolvastam és kegyetlenül elszomorodtam, mert nekem ez a nem gyere be kategóriába esett. Mint mindig most is a borító volt az ami elsősorban felkeltette a figyelmemet, mert hát elég ránézni, láthatóan gyönyörű szép. Igényes és figyelemfelkeltő, ami mellé egy egész jó fülszöveg is társult és azt ígérte nekem, hogy imádni fogom.
Történetünk főhőse Owen, akiről már az elején megtudunk jó pár dolgot, például azt, hogy nyolc éves létére egy kis zsenivel van dolgunk. Nem a legszociálisabb gyermek, de imádja a szüleit és ők is viszont őt. Amikor az apját árulással vádolja a király és a bátyját kivégezteti, Owen lesz az, akit az udvarba küldenek, ezáltal is védve őt, reménykedve abban, hogy eszességének köszönhetően elkerüli a biztos halált, ami egyébként várna rá. Mindezt úgy eszközölve, hogy egy kis segítséggel, de elhiteti a királlyal, hogy a Forrás kegyeltje és igenis szükség van rá. Középkori fantasy, egy kis middle grade beütéssel, mi több kellhet a biztos sikerhez? Mondjuk egy kicsivel több és dinamikusabb párbeszéd és legalább egy minimális cselekmény.
Rendkívül lassan indult el a történet, pedig minden adott volt hozzá, hogy egy kis pörgést kapjon az olvasó, csak valahogy az írónak nem sikerült ezt meglépnie, lehetséges, hogy szándékosan, de engem pont ezzel vesztett el. Egyáltalán nem tartotta fent a figyelmem Owen szenvedése, és az alkalmazkodási, integrálódási kísérlete. Többször el is aludtam olvasás közben, jó párszor pedig félretettem és inkább mást olvastam A királynő méregkeverője helyett. Erről pedig főként a teljesen unalmas és egysíkú párbeszédek tehettek. Vártam a szikrát, hogy majd egy idő után jobb lesz, de ez nem történt meg. Kicsit olyan érzésem volt, mintha ellopták volna a parazsat a farakás alól és csak a füstölgő halom maradt volna ott. Vagy mintha a sivatagból hiányozna a homok és a kánikula.
"– Ha sokan hisznek rólad valamit, egy idő után te is másképp látod önmagad. Sokszor mások megítélése alapján cselekszünk. Nagyon erősnek kell lenni ahhoz, hogy az ember képes legyen ellenállni ennyi rosszakaratnak és ennyi ellenségeskedésnek."
Ugyan az izgalom hiánya fennállt, mégis volt érdekes része a történetnek, méghozzá az, hogy Jeff Wheeler az észre és az okosságra helyezte a hangsúlyt, arra, hogy igen is el lehet vele érni dolgokat, ha helyesen használják és megspékelik egy kis akaraterővel, mindezt egy gyermek szemén keresztül bemutatva. Mindegy, hogy épp egy borzalmas király áll előtted vagy egy kegyetlen gyermek, kivághatod magad a leggázabb szituációkból is, ha egy kicsit megerőlteted magad és gondolkodsz. A borítón kívül körülbelül ez volt az egyetlen dolog, ami tetszett.
Owen gyermeki énje megmaradt a történet során, csak néha éreztem azt, hogy kicsit komolyabb hangvételre váltott az író, főként mert a kis srác mellé kaptunk egy kegyetlenül idegesítő leányzót, akit én nem tudtam elviselni. Elisabeth Victoria Mortimerben csak a nagybátyja (azt hiszem a nagybátyja) volt elviselhető, semmi más. Konkrétan a hajam téptem minden alkalommal, amikor elmondta, hogy mi a neve és utáltam minden egyes részt, ahol szerepelt. Nyilván egyedül vagyok vele, de egy cseppet sem érdekel, hogy mi fog vele történni a következő részekben, szinte már jobban utáltam a kislányt mint Cleot a Falling Kingdomból, pedig nála még egy sziklába is több értelem szorult. Viszont, hogy a jó oldalát is kiemeljem, tök cuki volt, hogy milyen könnyen összebarátkoztak, az instalove már kevésbé, de hát ízlések és pofonok.
"– Annyit csacsogsz, akár a szarka – morgott Mancini. – Egész nap ezt csinálod, vagy csak reggel és este, amikor az emberek aludnának?
– Szeretek beszélni – mondta a lány lelkesen. – Álmomban is beszélek. A nevelőnőm legalábbis ezt mondja. Állandóan beszélek."
Tehát az alapötlet az nagyon tetszett, egészen addig amíg el nem kezdtem olvasni, mert ott számomra megbukott, amikor már a 150. oldal után sem történt semmi, csak tömte a fejét a király és sértegetett mindenkit. Nulla cselekménnyel is lehet jó egy történet, olvastam már jó pár olyat, de olyankor számomra alapvető fontosságú a hangulat, ami az olvasáshoz társul. Itt ez teljes mértékben hiányzott.
A világfelépítést akár még meg is szerethetem a jövőben, de az nem most történt meg, mert annak ellenére, hogy egy közepesen hosszú regényről van szó, nem kaptam belőle olyan sokat, mint amire számítana az ember majd 400 oldalnál, főleg a cselekmény abszolút hiányában. Ugyanez a helyzet a stílussal is, valahogy nem ragadott magával és nem tudom, hogy a fordításon bukott-e el a dolog vagy sem. Mindenesetre, majd még meglátom, hogy a második kötet esetében történik-e ezen a téren változás, ugyanis úgy vagyok vele, hogy még egy esélyt megérdemel, hiszen az író ígérete szerint az már 7-8 évvel később fog játszódni. Kíváncsian várom, hogy sikerül-e a gyerekeknek annyira felnőniük, hogy ne táncoljanak az idegeimen és, hogy történni fog-e bármi érdemleges a következő kötetek bármelyikében.
"– Tapasztalataim szerint az a tény, amit mindenki elfogad, általában a legnagyobb szemfényvesztés. – Megsimította a fiú haját. – Ne feledd: soha ne engedd, hogy más gondolkodjon helyetted!"
Nem tudom pontosan, hogy ezek után kinek kellene ajánlanom a könyvet, de akik szeretik a lassú folyású történeteket és a több köteten át kiépülő fantasy világokat lehetséges, hogy szeretni fogják, na meg az se árt, ha nem mászik az ember falra a kisgyermek szereplőktől.
Üdv,
