SOMAN CHAINANI: JÓK ÉS ROSSZAK ISKOLÁJA (JÓK ÉS ROSSZAK ISKOLÁJA #1.)

Hello Molycik!

Új projekt indult a Prológus oldalán, melynek keretében Soman Chainani Jók és rosszak iskolája című könyvéről osztom meg gondolataimat veletek. Igaz, hogy ez a történet nem egy újramesélés, viszont nagyon sok köze van a tündérmesékhez, Agatha és Sophie konkrétan belecsöppen egybe. Vajon utoléri őket a happy end, és a boldogan éltek, míg meg nem haltak? ;)

Kiadó: Twister Média
Kiadás éve: 2015
Oldalszám:580
A recenziós példányt
köszönöm szépen a Twister
Médiának!

Fülszöveg:

Sophie és Agatha jó barátnők; a következő tanévben felfedezik, hová kerül minden eltűnt gyerek: a Jók és Rosszak Iskolájába, ahol egyszerű fiúkból és lányokból tündérmesehősöket és gazembereket képeznek. Gavaldon legszebb lánya, Sophie egész eddigi életében titkon arról ábrándozott, hogy elrabolják, és elviszik egy elvarázsolt világba. Rózsaszín ruhákban, fess topánkákban jár. Rajong a jó cselekedetekért, ezért egészen biztos abban, hogy nagyon jó jegyeket kapna a Jók Tagozatán, és dicséretes mesekönyv-hercegnő bizonyítványa lehetne. Agatha viszont mindig formátlan, fekete hacukákban jár, gonosz macskája van, és szinte mindenkit utál, ezért természetesnek látszik, hogy ő a Rosszak Tagozatára kerül.

Amikor azonban a két lány a Végtelen Erdőbe kerül, azt tapasztalják, hogy sorsuk a remélttel éppen ellentétesen alakul, és hamar rájönnek, hogy egy tündérmeséből a leggyorsabb kivezető út az, ha… végigélik.

Forrás

Konkrétan Könyvfesztivál óta halogatom ennek a könyvnek az elolvasását, illetve az értékelését. Pedig egyébként nagyon is szerettem, csak pont beütött az olvasási válság. Viszont ennek ellenére is egész gyorsan elolvastam, teljesen magával ragadott a történet, hihetetlenül gyorsan lehetett vele haladni, pedig azért a kötet nagysága hasonlít egy féltéglához.

"Agatha az elején egészen idétlennek tartotta ezt a játékot, most azonban már egészen félelmetesnek találta. Erre vágynak a Jó lelkek? Fiúkra, akiket nem is ismernek? Milyen alapon? 

– A szerelem első látásra a leggyönyörűbb dolog a világon! – áradozott Uma. 

Agatha szóhoz sem jutott. Hogyan lehet egy fiút szeretni? Haszontalan, semmirekellő, megátalkodott gazok, akik azt hiszik, hogy övék a világ. Tedrosra gondolt, és felforrósodott a bőre. Gyűlölet első látásra. Ha ilyen lehetséges egyáltalán."

A történet két Gavaldoni leányzóról szól, akik történetesen - és nagyon meglepő módon - barátnők. Teljesen különböző személyiségek. Sophie látszatra a tipikus hercegnőcske figurát hozza külsőre, és nagyon elhiszi, hogy a jók közé tartozik. Agatha pont az ellenkezője, folyamatos sötétség, feketeség lengi körül, külseje is ezt tükrözi és általában a hangulata is, mégis számomra már az elejétől kezdve sokkal, de sokkal szimpatikusabb volt, mint Sophie. Lényegében kaptunk egy kis ismertetőt a tipikus jó és rossz tulajdonságokról, ami szerintem egy ötletes dolog volt az író részéről. 

Sophie

"– Úgy néz ki, mint egy hercegnő! Úgy viselkedik, mint egy hercegnő! De boszorkány!"

Ugye az előbb említettem, hogy Agatha közelebb állt a szívemhez, mint Sophie, ennek főleg az az oka, hogy Sophiet a való életben sem szívleltem volna. Tipikus szőke liba, aki minden tekintetben egy önző, sekélyes  - gonosz leszek, de sajnos ez az igazság - boszorkány. Kegyetlenül felidegesített minden mozdulata - kivéve, amikor végre észhez tért, de az meg mikor is történt? A könyv utolsó fejezetében?... 

Agatha

Vele ellentétben Agatha egy titokban kedves, jószívű lány, aki olyan szinten önbizalom-hiányos, hogy bárki elbújhatna mögötte, sőt külön önbizalom-fejlesztő showt kaphatna a TLC-n. Bár, ha egy kicsit jobban hitt volna magában valószínűleg sokkal rövidebb lett volna a könyv, nem hagyta volna, hogy Sophie marionett bábuként rángassa egy fél könyvön át. Szerencsére a könyv vége felé kicsit nyitottabb lett, és végre ráébredt, hogy hiába tűnik úgy, hogy ő a rossz, mégis megtalálhatja a saját helyét a jók között is.

"– Senki nem mondja, hogy gonosz lennél, Agatha – sóhajtott Sophie. – Te csak… egyszerűen más vagy. 

Agatha szeme összeszűkült. – Más. Értem. Hogyan más?
– Hát, kezdjük azzal, hogy mindig feketében jársz.
– Mert a fekete ruha nem koszolódik. "

Tedros

Minden tündérmesébe kell egy herceg fehér lovon, hát jelen esetben megkaptuk Tedrost, akit ki nem állhattam. Irritált minden egyes pillanatban, és legszívesebben jól fejen vágtam volna azzal a bizonyos, általam korábbi bejegyzésekben már sokat emlegetett péklapáttal. Arthúr király fiaként van bemutatva a történetben, mégis inkább Gaston fiaként (Szépség és a Szörnyeteg) tudtam elképzelni őt a legelején a felszínes látásmódjával és azzal a kegyetlenül idegesítő, irritáló stílusával. Ebben az egészben az a legszebb, hogy még sem tudtam őt utálni. Fokozatosan fejlődött, és egészen szép utat járt be, talán még azt is elérte Soman Chainani, hogy végül egy iciri-picirit megkedveltem. 

Így utólag átgondolva az egészet szinten minden szereplő fejlődött legalább egy kicsit a könyv során, ami nálam egy plusz pont. Örülök, hogy mire a történet végére értem senkit nem utáltam, míg az elején, azért Sophiet és Tedrost is ebbe a kategóriába soroltam. 

Említettem a bejegyzés legelején, hogy tipikus jó és rossz tulajdonságokat szemléltetett az író azzal, hogy megalkotta Sophie és Agatha karakterét, illetve az egész világ ezekre a tulajdonságokra, személyiség jegyekre épült fel, de azért a végén picit összekuszálódtak a dolgok, és volt, amikor csak pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy akkor most ki a rossz és ki a jó? Teljesen félre lettem vezetve? Mégis mi történik itt? 

"– Én tudtam – közölte Hester meglátását Anadillal. – Mit tudtál? – kérdezte Sophie. – Csak az olvasók lehetnek ennyire ostobák – jegyezte meg Anadil sokatmondó kacsintással Hesternek. Sophie bőre valósággal égett, annyira elpirult. – Elnézést, de nem én vagyok az ostoba, amikor én vagyok az egyetlen ember ebben a helyiségben, aki tud olvasni. Miért nem néztek tükörbe? Persze ha lenne tükör…"

A történet maga számomra fordulatos, varázslatos, és magával ragadó volt. Mindezek mellett még jól is szórakoztam, és amit majdnem kifelejtettem, pedig muszáj megemlítenem, azok az illusztrációk. Lehet, hogy a gyermeki lelkemnek köszönhetően, vagy a mesékhez való szintén gyermeki rajongásomnak köszönhetően, de oda voltam azokért a gyönyörűséges illusztrációkért. Rengeteget adott az élményhez, hogy szinte minden fejezet elején, közben, nézegethettem a kis képeket, még egyedibbé, eredetibbé tette az amúgy is fantasztikus könyvet.

Elérkeztem kis mesém végéhez, a történet tanulságaként pedig azt szűrhettétek le, hogy igenis megéri elolvasni a Jók és Rosszak iskoláját, nem hiába dicsérik annyian itthon és külföldön egyaránt. 

Ha van kedvetek írjátok meg, hogy olvastátok-e már Sophie és Agatha történetét, hogy belehabarodtatok-e Tedros hercegbe, vagy bármit, ami eszetekbe jut. 

Üdv, 

SARA RAASCH - HÓ MINT HAMU (SNOW LIKE ASHES #1.)

Fülszöveg:
Megtört szívű lány.

Ádáz harcos.

Leendő hős.

Vajon Meira képes megmenteni azt a világot, amit soha nem ismert igazán?

TIZENHAT ÉVE annak, hogy a Tél Királyságát megszállta az ellenség; lakóit rabigába hajtották. Varázslat és uralkodó nélkül maradtak. A télieknek nem maradt más reményük a szabadságra, mint a nyolc túlélő, akiknek valahogyan sikerült elmenekülniük, és akik a lehetőségre várnak, hogy visszacsempészhessék a Tél varázslatát, és újjáépítsék a birodalmat.

Meira nagyon kicsi volt, amikor Tél vereséget szenvedett és ő elvesztette a szüleit. Menekültként élt, a téliek tábornoka, Sir lett a gyámja, ő pedig harcosnak nevelte. Meira szerelme legjobb barátja, a leendő király, Mather; a fiatal lány pedig mindent megtenne azért, hogy Tél birodalmának hatalma helyreálljon. Így hát, amikor a kémek felfedezik, hol őrzik azt az ősi medaliont, amelynek segítségével visszakaphatnák a varázserejüket, Meira elhatározza, hogy maga indul a keresésére. Magas tornyokra mászik, ellenséges katonákkal harcol; valóra vált régi álma. Ám a küldetés nem a tervek szerint alakul, és Meira hamarosan gonosz varázslat, veszélyes politika, fortélyos üzelmek világában találja magát… és végül rádöbben, hogy sorsa felett nem ő rendelkezik… és ez mindig is így volt.

Sara Raasch első regénye hűségről, szerelemről, életünk céljának kereséséről szóló lenyűgöző olvasmány.

Jártatok már úgy, hogy egyszerre szerettetek és utáltatok egy könyvet? A Hó mint hamu esetében pont ez történt. Sara Raasch annyi érzést váltott ki belőlem, hogy még mindig nem tudom eldönteni, hogyan vélekedek a regényről. Kusza érzelmek kavarognak bennem, dühös vagyok és elégedett egyszerre.

Legnagyobb problémám az, hogy nem tudok túllépni egy dolgon, méghozzá azon, hogy kb. 50-100 oldal után rájöttem a történet végén lévő csavarra. Pont ennek köszönhetően nem vagyok képes eldönteni, hogy egy 1-5-ig terjedő skálán, hányasra értékelném a könyvet.

Maga a világ szerintem nagyon egyedi, és jól felépített. Tetszik a szerkezete, az hogy négy évszak királyság, és négy ritmus királyság képezi Primoriát. Igaz, első kötet lévén még nem tudunk meg olyan sok háttér információt, de úgy vélem, azokat az alapdolgokat, amik nélkülözhetetlenek a történethez, mind feltárja előttünk az írónő. Azért abban bízom, hogy a következő kötetben már bővül a látókörünk, és több információt is megtudunk nemcsak az évszak királyságokról, de a ritmus királyságokról is. Remélhetőleg Theron segítségünkre lesz ebben.

A szereplők egytől-egyig belevalók, és egyediek. Érezhető, hogy átéltek már pár rázós dolgot, mióta elmenekültek Télországból. Meira azok közé a könyves női főszereplők közé tartozik, aki keveset nyafog, és igazán életrevaló. Azonnal megkedveltem a lányt. Végig kiállt a népéért, és igazi télországi lakosnak szerette volna érezni magát, aki igenis képes tenni honfitársaiért, és aki teljes mértékben az uralkodója oldalán áll.

Ha már uralkodó, Mather is szimpatikus volt már a legelejétől kezdve, viszont szerintem nem szerepelt olyan hű, de sokat. Inkább végig azon volt a hangsúly, hogy mindenki őt védje, ezért – véleményem szerint – nagyon háttérbe szorult. Akadt egy kis nézeteltérése Theronnal, majd a csavarnál is volt szerepe, de ennyi. Végül is érthető, miért nem helyeződik rá annyira a hangsúly, de bennem hiányérzetet keltett.

Theron hercegről is egy pozitív kép él a szememben, aki szintén közel került hozzám. Olyan, mintha ebben a könyvben nem lehetne a gonoszon kívül senki mást utálni. Theron olyan kis cuki volt, és annyira édesen kezelte a Meira és közötte kialakult „diplomáciai” helyzetet, hogy legszívesebben jól megölelgettem volna. Nyomokban – elég erősen – éreztem az Üvegtrón hatását. Theront Dorian és Chaol keverékéhez tudnám hasonlítani. Megvan benne Dorian jósága, és a remény, hogy jobb uralkodó válik belőle, mint az apjából, illetve Chaol határozottsága, kitartása, odaadása. Egyébként Theronnak voltak nagyon jó meglátásai is, az egyik ilyen:

– Ezért olyan érdekes az irodalom. Minden értelmezés kérdése, és száz embernek százfélét jelenthet. Sosem jelenti kétszer ugyanazt.

Mint azt említettem, a fő-gonoszon és talpnyalóján kívül mindenkit kedveltem, még Theron apját is. Szívet melengető volt, amikor közölte a fiával, hogy jó uralkodó válik majd belőle. Imádtam azt a részt. Ilyen apróságokkal meg lehetne venni, ha nem lennének ott a negatívumok.

Angra, a Tavaszföldiek uralkodója ízig-vérig az a negatív karakter, akit aztán lehet gyűlölni. Eddig abban a tudatban éltem, hogy Adarlan királyánál jobban nem fogok uralkodót utálni. Azt hiszem Angra túltesz Havilliard kegyetlenségén. Volt pár rész, ahol rendesen izgultam a szereplőkért, mert azt hittem, hogy számukra ott a vég. Sejtettem, hogy nem, de azért átjött a lapokon keresztül is, hogy mekkora erő és kegyetlenség lakozik Angrában.

Kezét fordítja, mire visszatér belém a fájdalom, úgy nehezedik rám, mint csizmatalp az úton mászó bogárra. Apró kortyokban veszek levegőt, és a mennyezeten át beszűrődő fényeket figyelem. Koncentrálj, Meira! Ne… Amikor az első öt bordám elreped, még képes vagyok visszafojtani sikolyomat, de kiszakad torkomon a kín üvöltése, ahogy Angra a többit is eltöri. A sikoly panaszos nyöszörgésbe fullad, ahogy a nyomás egyre nő, a törött bordák kínzó lassúsággal veszik fel eredeti formájukat, s forrnak össze. 

– Pontosan hogyan volt lehetséges, hogy egy gyereknek sikerült elmenekülnie előlem? Bordáim újra épek. Verejték csorog le az arcomon, szavaim akadozva buknak ki az ajkamon. 

– Két… gyerek… kettő menekült… nem… nem egy. Újra elfordítja a kezét. Ezúttal gyorsan. Minden csont egyszerre törik el és forr össze, alig néhány pillanat alatt. Csillagokat látok, sötétség és örvénylő fény villódzik a szemem előtt.

Ahogy haladtam előre az olvasásban, több alkalommal is ismerősnek tűnt a történet. Hol az Éhezők viadala, hol az Üvegtrón jött velem szemben, még ha csak nagy vonalakban is, de azért ez kicsit idegesített. Viszont kárpótolt az, hogy már az első oldaltól kezdve pörgős, izgalmas volt a cselekmény, egy percre nem tudtam megpihenni, mert mindig történt valami. Még akkor is, amikor más könyvben már elunta volna az agyam, a Hó mint hamuban nem állt meg az élet, és mindig történt valami, amire megérte figyelni.

Érezhető a regényen, hogy első kötet, ennek ellenére mégis élvezhető és szerethető. Az apróbb hibáktól pedig el lehet tekinteni, így utólag belegondolva, engem sem zavar annyira, hogy már az elején rájöttem a „nagy” csavarra.

Borító: 5/5

A borító gyönyörű. Ezen akadt meg először a tekintetem. Nem tudok mást írni róla, csak azt, hogy imádom! Kötelező polcelem.

Szereplők: 4,5/5

Meira egy belevaló, már-már elrettenthetetlen karakter, aki nem hagyja magát legyőzni. Valamilyen úton-módon mindig eléri, hogy kiszabaduljon a fogságból, utána pedig szétrúg pár hátsót a barátai segítségével. Mathernél tényleg hiányérzetem volt, remélem többet is kapunk belőle a jövőben. Theron pedig remélhetőleg nem változik rossz irányba, hanem marad ilyen ellenállhatatlanul jószívű, határozott, és cuki.

Értékelés: 4/5

Voltak hibái a könyvnek, amik valószínűleg rajtam kívül senki mást nem fognak zavarni –  vagy ha igen, akkor is csak kevés embert  –, de azért élveztem az olvasását. Végig pörögtek az események, egy pillanatig nem volt unalmas. A high fantasy és disztópia rajongóknak biztosan tetszeni fog Meira és a Télországiak története.

Idézetek:

Ez az egész valahogy nem tűnik valóságnak. Olyan sokáig próbáltam, olyan nagyon akartam csak Meira lenni. Csakhogy az sem olyan egyszerű kérdés, hogy ki vagyok tulajdonképpen. Semmi nem egyszerű. Olyan, mint ez a hóesés Jannuari városa fölött… Lehull egy hópehely az üres égboltról. Egyetlen fagyott hópihe. Aztán egy másik, és még egy… És az úton egy szempillantás alatt tucatnyi különböző hópehely hever. Ezekből a kis pelyhekből kiszámíthatatlan hóvihar kerekedik. Gyönyörű, veszélyes, hatalmas.

Ez az ember sodródik egyik helyről a másikra, ahol éppen szükség van rá. Használják, és úgy használják, mint gyertyát holdtalan éjszakán, amíg teljesen elég, a kötelességtudás és lelkiismeretesség tócsájává olvad.

  – Csak egyszer látnám végre, hogy a Williammel folytatott megbeszélésről hölgy módjára távozol, nem úgy, mint egy dühöngő bika.

– A világ tele van kedves, szép emberekkel, Meira. Fogadni mernék, hogy van valahol egy őszföldi lány, aki ugyanúgy szeretné, ha hószínű lehetne a bőre, ahogy te földszínűre vágysz.

Az értékelés megtalálható a Prológus oldalán is! :)