Fülszöveg:
AZ ISKOLÁBAN TANULTUNK AZ ELŐTTÜNK LÉTEZETT VILÁGRÓL, az angyalokról és istenekről, akik az égben laktak, és szelíd szerettel uralkodtak a Földön.
Egyesek szerint ezek csak mesék, de én nem hiszem.
Még mindig uralkodnak fölöttünk az istenek.
Lejöttek a csillagok közül.
ÉS MÁR NEM SZELÍDEK.
A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni hatalommal bíró harcosok.
Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni.
Mare az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket legjobban gyűlöl. Hamar felfedezi azonban, hogy vörös vére ellenére ő is halálos hatalommal bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti. A hatalom játszmája azonban veszedelmes, és ki tudná megmondani, hogy ebben a vér által kettéosztott világban ki kerül ki győzedelmesen?
Az értékelés spoilert tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még a könyvet!!!
Újabb olyan könyv, amit nagyon régóta szeretnék elolvasni, és hatalmasat koppanok, mert hiába a sok dicsérő komment, értékelés, pozitív blogbejegyzés, én határozottan nem szerettem se a szereplőket, se a történtet.
Igazából rohadtul ideges vagyok, mert tényleg szeretni akartam ezt a könyvet, ami simán ment volna, ha az írónő egy picit megerőlteti magát, és nem más történetekből rakja össze a könyvét. Ez lehet, hogy kicsit erős számotokra, de végig ezt éreztem olvasás közben. A végén már listát írtam azokról a regényekről, amelyek elemeit tartalmazta a Vörös királynő cselekménye. Van egy pár, van olyan, aminél hiába agyaltam nem jutott eszembe a könyv címe, de így is bosszantó volt. Főleg úgy, hogy tényleg csak pozitív dolgokat hallottam róla több blogger társamtól is.
Rögtön az alapfelállás, hogy a világot az ezüstök és a vörösek alkotják, számos klasszikusnak számító műben felfedezhetjük más formában, és hogy a tanulmányaimnak végre egy kis értelme legyen: a burzsoázia és a proletariátus már elég régóta jelen van a társadalmunkban, ez egy alapvető felállás, és folyamatos problémákat szül, amelyekhez tök jól vissza lehet nyúlni, de akkor már használjuk ki, és normálisan oldjuk meg! Mert meg lehetett volna, csak Victoria Aveyardnak ez nem mindig jött össze. Néha olyan érzésem volt, mintha csak a Skarlát Gárda és Mare lennének vörösök, senki más, az ezüstök pedig a mindenhatók. De ez volt a legkisebb probléma a könyvvel.
A szereplőkkel is egész jól elvoltam, de nem vágtam magam hasra tőlük. Mare, néha olyan szinten tehetetlen és kiakasztó volt, hogy nem értettem mi a francot kedvel benne Cal. Oké, hogy más mint a többiek, de miért? Erre nem kaptam magyarázatot, bár lehet, hogy figyelmetlen voltam... Cal és Maven ég és föld. Calt még bírtam valamennyire, viszont Mavenről sütött, hogy sántikál valamiben, és annyira, de annyira éreztem, hogy az lesz a vége, ami lett.
Nem értettem, hogy miért kellett konkrétan egy szerelmi négyszögbe csöppennünk. A szerelmi háromszögek már nem elég jók? Tetézzük, legyen négyszög? Akkor felteszem a kérdést: Miért szerette a három fiú Maret? Mi volt benne olyan rohadtul különleges? Kilorn vonzalma még érthető, gyerekkoruk óta ismerik egymást, ezt elfogadom. Cal és Maven gyengéd érzelmeit nem tudtam mire vélni.
Ha csak a szereplőkkel nem sikerült volna kibékülnöm, akkor még azt mondtam volna, hogy egy elfogadható, élvezhető könyvet tartottam a kezemben. De sajnos már a legelején érezhető az egyszer már olvastam hatás.
Szereplők tekintetében legjobban a Cinderre hasonlított. Cinder, Kai herceg, Levana királynő mintha jelen lettek volna a Vörös királynőben. Volt egy kis Éhezők viadala és Üvegtrón hatása is, de ezek a többi mellett eltörpültek.
Főként Mare személyisége volt az, ami nagyon hasonlított mind Cinderre és Katnissre, mind pedig Celaenára. A történet hajazott a Párválasztóra, illetve egy hazánkban még nem annyira ismert disztópiára - ami szintén egy párválasztó hasonmás -, az Amy Ewing által írt Jewelre. Abban a szegényebb rétegből származó lányok bírtak különleges képességekkel, a vérüknek köszönhetően különféle tehetségekkel bírtak, és nekem folyamatosan ezt a történetet idézte fel a Vörös királynő cselekménye.
Aztán az egész különleges képességgel bíró szereplők dologról az X-men az, ami elsőre beugrik. Biztos nagyon jó film lenne ebből a regényből, de nekem könyvként kevés volt, és túlságosan kevés volt benne az eredeti gondolatokból. Tudom, hogy manapság nehéz olyat írni, ami teljesen új gondolat lenne, és első szótól az utolsóig olyan lenne, amiről még nem írt senki, sőt szinte lehetetlen, de azért próbálkozzanak már az írók! A végén lévő csavar is fullosan levágható volt annyiszor ismételgették a szereplők, hogy bári bárkit elárulhat, és különben is, az alma sosem esik messze a fájától.
Úgy gondolom, hogy alapvetően nem lenne ez rossz, de a szereplők idegesítőek, a könnyen kitalálható fordulatok, és az eredetiség hiánya pedig nem valami vonzó tulajdonság, főleg akkor nem, ha egy igazán jó könyvet szeretnél olvasni.
Igazából rohadtul ideges vagyok, mert tényleg szeretni akartam ezt a könyvet, ami simán ment volna, ha az írónő egy picit megerőlteti magát, és nem más történetekből rakja össze a könyvét. Ez lehet, hogy kicsit erős számotokra, de végig ezt éreztem olvasás közben. A végén már listát írtam azokról a regényekről, amelyek elemeit tartalmazta a Vörös királynő cselekménye. Van egy pár, van olyan, aminél hiába agyaltam nem jutott eszembe a könyv címe, de így is bosszantó volt. Főleg úgy, hogy tényleg csak pozitív dolgokat hallottam róla több blogger társamtól is.
Rögtön az alapfelállás, hogy a világot az ezüstök és a vörösek alkotják, számos klasszikusnak számító műben felfedezhetjük más formában, és hogy a tanulmányaimnak végre egy kis értelme legyen: a burzsoázia és a proletariátus már elég régóta jelen van a társadalmunkban, ez egy alapvető felállás, és folyamatos problémákat szül, amelyekhez tök jól vissza lehet nyúlni, de akkor már használjuk ki, és normálisan oldjuk meg! Mert meg lehetett volna, csak Victoria Aveyardnak ez nem mindig jött össze. Néha olyan érzésem volt, mintha csak a Skarlát Gárda és Mare lennének vörösök, senki más, az ezüstök pedig a mindenhatók. De ez volt a legkisebb probléma a könyvvel.
A szereplőkkel is egész jól elvoltam, de nem vágtam magam hasra tőlük. Mare, néha olyan szinten tehetetlen és kiakasztó volt, hogy nem értettem mi a francot kedvel benne Cal. Oké, hogy más mint a többiek, de miért? Erre nem kaptam magyarázatot, bár lehet, hogy figyelmetlen voltam... Cal és Maven ég és föld. Calt még bírtam valamennyire, viszont Mavenről sütött, hogy sántikál valamiben, és annyira, de annyira éreztem, hogy az lesz a vége, ami lett.
Nem értettem, hogy miért kellett konkrétan egy szerelmi négyszögbe csöppennünk. A szerelmi háromszögek már nem elég jók? Tetézzük, legyen négyszög? Akkor felteszem a kérdést: Miért szerette a három fiú Maret? Mi volt benne olyan rohadtul különleges? Kilorn vonzalma még érthető, gyerekkoruk óta ismerik egymást, ezt elfogadom. Cal és Maven gyengéd érzelmeit nem tudtam mire vélni.
Ha csak a szereplőkkel nem sikerült volna kibékülnöm, akkor még azt mondtam volna, hogy egy elfogadható, élvezhető könyvet tartottam a kezemben. De sajnos már a legelején érezhető az egyszer már olvastam hatás.
Szereplők tekintetében legjobban a Cinderre hasonlított. Cinder, Kai herceg, Levana királynő mintha jelen lettek volna a Vörös királynőben. Volt egy kis Éhezők viadala és Üvegtrón hatása is, de ezek a többi mellett eltörpültek.
Főként Mare személyisége volt az, ami nagyon hasonlított mind Cinderre és Katnissre, mind pedig Celaenára. A történet hajazott a Párválasztóra, illetve egy hazánkban még nem annyira ismert disztópiára - ami szintén egy párválasztó hasonmás -, az Amy Ewing által írt Jewelre. Abban a szegényebb rétegből származó lányok bírtak különleges képességekkel, a vérüknek köszönhetően különféle tehetségekkel bírtak, és nekem folyamatosan ezt a történetet idézte fel a Vörös királynő cselekménye.
Aztán az egész különleges képességgel bíró szereplők dologról az X-men az, ami elsőre beugrik. Biztos nagyon jó film lenne ebből a regényből, de nekem könyvként kevés volt, és túlságosan kevés volt benne az eredeti gondolatokból. Tudom, hogy manapság nehéz olyat írni, ami teljesen új gondolat lenne, és első szótól az utolsóig olyan lenne, amiről még nem írt senki, sőt szinte lehetetlen, de azért próbálkozzanak már az írók! A végén lévő csavar is fullosan levágható volt annyiszor ismételgették a szereplők, hogy bári bárkit elárulhat, és különben is, az alma sosem esik messze a fájától.
Úgy gondolom, hogy alapvetően nem lenne ez rossz, de a szereplők idegesítőek, a könnyen kitalálható fordulatok, és az eredetiség hiánya pedig nem valami vonzó tulajdonság, főleg akkor nem, ha egy igazán jó könyvet szeretnél olvasni.
Borító: 5/5
Nagyon szép a könyv borítója, nagy részben befolyásolt vásárláskor. Hihetetlen jól ábrázolja, összefoglalja a könyv lényegét. Csak az említett könyvborítók hiányoznak róla ;)
Szereplők: 3,5/5
Mare idegesített, mert néha túlságosan is tehetetlen volt. Maven szándékai már egészen az elején tiszták voltak számomra. Cal sem volt olyan szimpatikus, de messze ő volt a legjobb karakter, bár néhol ellentmondott saját magának.
Értékelés: 3/5
Ha nem 5-10 könyvből lett volna összegyúrva azt mondom, hogy oké. Akkor okkal jobban tetszett volna, viszont így számomra élvezhetetlen volt a könyv. Mondanám, hogy végig izgalmas volt, de nem. Szinte semmi meglepetéssel nem szolgált, és csalódtam.
Idézetek:
Régen azt hittem, az Ezüstök érinthetetlen istenségek, akiket senki sem fenyeget, akik soha nem rémülnek meg. Most már tudom, hogy éppen az ellenkezője igaz. Túl sokáig voltak a csúcson, védett, izolált körülmények között, és már elfelejtették, hogy le is zuhanhatnak. Az erejük a gyengeségükké vált.
Semmi baj nincs azzal, ha valaki másmilyen.
– Mindennap pesztrálni fogsz, vagy csak amíg nem ismerem a járást? Felzárkózik mellém, szelíden a megfelelő irányba terel. – Te mit gondolsz? – Éljen a hosszú és boldog barátság, tiszt úr.
Neked és a bátyádnak megvan mindenetek, Maven herceg – suttogom hevesen. – Egy palotában éltek, erősek vagytok, hatalmatok van. Akkor sem tudnátok, mi az a nélkülözés, ha arcon rúgna, és hidd el, velünk elég gyakran megteszi. Szóval bocsásd meg, hogy nem sajnállak egyikőtöket sem.
A régi tündérmesékben eljön egy hős. De minden hősöm eltűnt vagy meghalt. Értem senki sem jön el.
Soha többet nem adom meg magamat. Soha nem hagyok fel a harccal.
Írjátok meg, hogy Nektek tetszett-e a Vörös királynő, vagy ugyanúgy felbosszantott, mint engem. És ha igen, akkor adtok-e esélyt a folytatásnak? :)
Üdv:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése