Hello Molycik!
A retelling-hét keretein belül ma egy olyan könyvről lesz szó, ami teljesen levett a lábamról, kirántotta alólam a talajt, hogy a fenekemre érkezzek, és nézzek a semmibe, hogy most akkor mi történt? Mi az, hogy nincs folytatása? Miért nincs? Nekem kell még a világból, a szereplőkből, és a köztük lévő kémiából. Kell. Kell. Kell.
 |
| Kiadó: Menő Könyvek Kiadás éve: 2016 Oldalszám: 432 Moly.hu adatlap Megrendelem A recenziós példányért hatalmas köszönet a Menő Könyveknek! |
Fülszöveg
Leonidas lányát tizenhét éven át képezték arra, hogy megölje a zsarnokot, megmentve ezzel a Királyságot, bár feláldozva saját életét.
De egy dologra nem készítették fel: arra, hogy mit tegyen, ha végzetes szerelembe esne.
Nyxet születétől kezdve arra készítik elő, hogy végezen a Királyság zsarnok uralkodójával, a félelmetes és halhatatlan démonnal. De amikor tizenhét évesen beköltözik a város fölé magasodó kastélyba, rájön, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek képzelte: főképp a vonzó és szemtelenül szellemes új férje nem. Nyx tudja, hogy mi a kötelessége, és hogy bármi áron meg kell mentenie a népét, de lassan be kell ismernie, hogy menthetetlenül beleszeretett az esküdt ellenségébe… Vajon ez elég indok arra, hogy feladja a küldetését, és átadja magát ennek a szörnyetegnek?
Ebben a varázslatosan megírt történetben a Szépség és a szörnyeteg tündérmesei bája találkozik az Üvegtrón-sorozat dühös szenvedélyével. A szerző, az amerikai Rosamund Hodge az ókori mítoszok, a középkori angol történetek és a dark fantasy-k megszállottja, jelenleg Seattle-ben él a hét macskájával és a plüss szörnyeivel.
Már többször említettem itt a blogon, molyon, és még jó pár helyen, hogy gyerekkorom egyik kedvenc meséje a Szépség és a Szörnyeteg volt, és még a mai napig ez az egyik legnagyobb kedvencem, csak az idők múlásával bővült mellé a listám a Hős6ossal, Aranyhajjal, és még sorolhatnám. Pont ezért, mindig vevő vagyok egy jó kis Szépség és a Szörnyeteg retellingre, ennek az egy dolognak a megemlítésével 1000%, hogy megvesz magának az adott könyv, és egyszer, amikor a várólistám csökkentésére adom a fejem, sort kerítek rá. Így esett meg az, hogy körülbelül 2 éve, a külföldi megjelenés óta várok arra, hogy legyen egy kis időm a történetre. Azon kívül, hogy retelling, és a külföldi bloggerek, vloggerek csak jókat mondanak róla, a gyönyörű szép borító is elvarázsolt. Örülök neki, hogy a Menő Könyvek jóvoltából most elolvashattam a Kegyetlen Szépséget, mert kedvencet avattam!
"– Ó, dehogy. Nem tudnék ártani neked. Maradj csak ebben a kényelmes tudatlanságban. – Álmomban végeznél velem?
– Udvariatlanság lenne, ha előbb felébresztenélek. Mintha recsegő jégen táncolnék. Szinte kába voltam a rettegéstől, de majdnem elnevettem magam, hogy mennyire lépést tudok vele tartani, és még mindig élek, ami felért egy győzelemmel. Úgy tűnt, Ignifex is felnevet.
– De abban egyikünknek sem lenne öröme. Legalább hozhatnál valamit reggelire is az ágyba, a halál mellé."
Maga a történet szerintem kegyetlenül jó - címéből adódóan mi más lehetne? :D). Ugyan az elején kicsit lassan indult el a történt, de szerintem ez kellett ahhoz, hogy kicsit jobban belelássunk a dolgok hátterébe, Nüx (vagy az eredeti verzióban Nyx, kinek hogy tetszik jobban) családjának életébe, és így érthetőbb volt a gyűlölete, a sok agresszió és sötét gondolat, ami a leányzóban ott lakozott. Nagyon tetszett, hogy az írónő a görög mitológia elemeit ötvözte Rumpelstiltskin történetével, rengeteget hozzáadott az olvasási élményhez, és egy igazán egyedi világot teremtett ezeknek az elemeknek az ötvözésével.
A szereplők iránt vegyes érzéseim vannak. Nüxöt és Ignifexet imádtam, mindenki mást utáltam, de főleg Nüx családját. Főszereplőink mindketten kiütik a badass mérőt, megnyerve így a legjobb könyves férfi és női főszereplő páros második helyét (első helyen természetesen Rhys & Feyre állnak). Egyébként ennek az oka is megvan: Nüx lehetett volna kegyetlenül idegesítő, de mégsem volt az. Néha ugyan nyafogott, mint minden YA szereplő, viszont a többiekkel ellentétben belátta, hogy ha hibázott, nyíltan vállalta a gyűlöletet, amit a családja iránt érzett, és konkrétan kijelentette, hogy soha nem akarta azt a sorsot, amit az apjának, és az alkunak köszönhetően neki szántak. Végig könyörtelenül őszinte volt, nem érdekelte, hogy ha megbántott valakit, ami a szívén az a száján elv alapján közölte mindenkivel, hogy mit gondol. Amit még nagyon tiszteltem, szerettem benne, hogy egyszerűen nem volt képes feladni. Mindegy, hogy épp össze akart dőlni körülötte a világ vagy a saját démonaival kellett megküzdenie, akkor is tette a dolgát, és nem adta fel.
"Felnevetett. A hang macskakaromként kaparta végig bőrömet. Eszembe jutott, hogy ki is ő és miket tett, és tudtam, hogy csak szórakozik rajtam. Közelebb hajolt.
– Ki szeretnéd találni a nevem? Végre újra lélegeztem. Összeszorítottam a fogam, és az összes maradék erőmmel ránéztem.
– Inkább meghalnék – feleltem. Újabb kacaj.
– Akkor jó éjszakát! És ismét távozott, én pedig egyedül tértem vissza a szobámba."
Ingifex, a Kegyes Úr és a világ legimádhatóbb démona és egyben Nüx utálatának tárgya első pillanattól fogva kedvencem volt. Imádtam, amikor a kettejük szócsatáira került sor, amikor együtt vacsoráztak vagy épp csak egy melegséget árasztó réten heverésztek, vagy a világot és magukat akarták megmenteni. Olyan szinten áradt a kémia a sorokból, hogy az hihetetlen. Az Ignifex nevét és titkát körüllengő misztikum csak még különlegesebbé tett a történetet, és szerencsére voltam olyan fáradt, amikor olvastam, hogy csak tippjeim voltak mi lehet az a nagy rejtély körülötte. Persze ezek beigazolódtak, de még így is élvezhető volt a könyv.
Árny karakterét az elején nem tudtam hová tenni, majd ez átcsapott egy 'menjen már a francba, és hagyja békén Nüxöt' érzésbe, ami így utólag belegondolva röhejes, de még mindig nem szeretem őt. A Kegyes Úrhoz hasonlóan ő is egy rejtélyes 'személyiség' volt, mégis teljesen ellentétes érzéseim voltak vele kapcsolatban.
"– Bármennyire is sokat jelentesz nekem, férjem, vannak dolgok, amiket nem tennék meg érted. Tekintetünk összeért, és egy pillanatig nem volt más köztünk, mint cinkos vidámság… Köztem és az ellenségem között."
Egyébként vicces, de a Kegyetlen Szépségben is az egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor Ignifex elvitte egy füves rétre melegedni, pihenni Nüxöt, és azt hiszem említettem vagy az ACOTAR értékelésemben vagy a ProCsatában, hogy ott is egyik kedvencem az volt, amikor a tavaszi réten megmártóztak a tavacskában a főszereplők. RavenS szerint az a jelenet giccses, amiben van egy kis igazság, mégis annyira megmelengeti a szívem, hogy örökre abban a jelenetben akarok élni. Ugyanez volt Nüx és Ignifex esetében is, kicsit csöpögött a nyál, de fangörcsölős lelkemnek pont erre van szüksége, élek-halok az ehhez hasonló, nyáltól csöpögő részekért.
Amit még külön ki szeretnék emelni, az a magyar fordítás.
Hol angolul, hol magyarul olvastam a könyvet, így akarva-akaratlanul összehasonlítva a kettőt, és azt kell mondjam, hogy nagyon igényes munkát végzett a fordító. Teljesen jól átjött minden, aminek kellett, és élvezhető maradt a történet. Nagyon sok könyv esetében nem mondható ez el, de szerencsére a Kegyetlen Szépség nem esik bele ebbe a kategóriába.
Bátran ajánlom mindenkinek a könyvet. Kicsit ugyan lassan alakul ki a történet, főként Nüx futkározásából, és az Ignifexszel való szópárbajaiból áll az első része a könyvnek, de tényleg megéri elolvasni. A vége totálisan levett a lábamról, és fáj a szívem, hogy nem dobott az írónő még 50-100 oldalt hozzá, egy folytatást vagy bármit, ami pótolja a tátongó űrt, amit érzek az elolvasása után.
Remélem kedvet kaptatok az olvasásához, és a retelling-hét is elnyerte tetszéseteket. Tartsatok velünk továbbra is.
Üdv,
Üdv,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése