Hello Molycik!
Elérkeztünk a szeptember végéhez, illetve a TBR csökkentés Prológusos verziójának 2. fordulójához. Erről csak annyit, hogy picit mind elcsúsztunk vele. Tényleg csak néhányan teljesítettük, de például én csak félig, ugyanis addig eljutottam, hogy elolvastam a könyvet, viszont az extra feladatomat, ami egy jelenet lerajzolása lett volna, hát... azt skippeltem, nem volt rá időm, úgyhogy várom a bünti feladatomat, amit majd RavenS szab ki a közeljövőben. Na, de akkor nézzük, hogy tetszett a könyv.
 |
| Kiadó: Főnix Könyvműhely Kiadás éve: 2013 Oldalszám: 278 |
Minden testnek van egy története, egy képsorozat, amelyet csak a Könyvtárosok olvashatnak. A halottak a Történetek, nyugvóhelyük pedig az Archívum. Papi először négy éve hozta el ide Mackenzie Bishopot, amikor a lány még csak egy rémült, de elszánt tizenkét éves volt. Most azonban Papi halott, helyét pedig Mac vette át: könyörtelen Őrzővé lett, akinek feladata megakadályozni a gyakran erőszakos Történetek felébredését és menekülését. A holtakat nem zavarhatják az Archívumban, valaki azonban mégis szándékosan megmásítja a Történeteket és fontos fejezeteket töröl ki. Hacsak Mac össze nem rakja a megmaradt darabokat, még maga az Archívum is darabokra hullhat.
"Kanyargó folyosókról és láthatatlan ajtókról mesélsz, és azokról a helyekről, ahol a holtakat tartják, mint egy könyvtárban. Amikor egy történet véget ér, nekem újra el kell mesélnem, mintha attól félnél, hogy el fogom felejteni. De sosem felejtek."
Amikor megtudtam, hogy RavenS választ nekem könyvet, valahogy éreztem, hogy vagy ezt fogom olvasni, vagy pedig Dan Wellstől a Részlegeseket. Gondolhatjátok mennyire meglepődtem, amikor közölte, hogy mit választott :D Konkrétan ódákat zengett a sorozatról (azt hiszem sorozat lesz, a harmadik részt már elvileg írja az írónő), főként a második részről, na meg a főszereplő Satírsrácról, Wesleyről. Azért elég nagy elvárásokkal indultam neki, és ezúttal nem csalódtam - nem úgy, mint a Füst és Csont leánya esetében.
"– Ha mindenkinek mindenről hazudsz, akkor mi marad? Mi igaz?
– Semmi – felelem.
– Pontosan."
Victoria Schwab egy olyan világot tárt fel előttem, amiről eddig még nem olvastam, de még csak hasonlóval sem találkoztam, egyszerűen fantasztikus, zseniális és csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni (vagy inkább írni?;). Ez a világ, és az alaptörténet is jól felépített, összetett, és tényleg annyira egyedi, hogy öröm volt elmerülni benne. Maga az Archívum rejtélyes, minden egyes elemében ott a titokzatosság, a misztikum, egyszerűen tudni akarod, hogy mi történik, és ott van a szemed előtt a megfejtés, de nem jössz rá.
"Az emberek olyan csodálatosan kiszámíthatóak."
Fogalmam nincs, hogy honnan jött Schwabnak, hogy ilyen módon dolgozza fel a halál utáni életet, és az egész témát, de Z-S-E-N-I-Á-L-I-S. Az egész könyv az. Imádtam, ahogy Mac folyamatosan küzdött saját magával, hogy betartsa-e a szabályokat, amiket még a nagyapjától tanult vagy se, hogy végig próbálkozott, és visszajárt Benhez, hiába ütközött ez az Acrhívum szabályaival.
"Az Archívum azt jelenti, hogy a múlt sosem tűnik el teljesen. Sosem vész el. Felszabadító dolog ezt tudni. Engedély arra, hogy mindig előre nézzünk. Végül is a saját Történeteinket írjuk."
Egyébként Mackanzie az egyik legjobb főhősnő, akivel az elmúlt pár évben "találkoztam". Bátor, felelősségteljes, akaratos karakter, mégis lelkileg összetört, és nem találja a helyét a világban, egyedül az Archívum mondható biztos pontnak az életében. Mindeközben teljesen hétköznapi, és könnyen azonosulni tudtam vele, pedig annyira nem hasonlítunk, mégis valahogy átjött az egész személyisége olvasás közben.
"Úgy érzem, hogy mindjárt darabokra hullok, de már nincs bennem semmi, ami tovább törhetne."
Wesley pedig a tökéletes pasik táborát erősíti, pedig egyelőre annyira sokat nem tudtam meg róla, gondolom a következő kötetekben majd nagyobb és több szerepe lesz. Mindenesetre imádtam minden pillanatot, amikor megjelent és hozta a formáját. Ja, a legnagyobb pluszpont: nem csak vicces, és bátor, de végre egy olyan pasi szereplő, aki igazából nem a külsejével vett meg kilóra, hanem az egész személyiségével. Mert, azért be kell valljam a sok YA tömegkönyvnél azért külsőre is tökéletes főszereplőket kapunk, akikbe aztán fülig belezúghatunk. Wes nekem nem ez a kategória, szerintem a való életben első találkozáskor frászt kapnék tőle.
"– Hogy van Wes? – kérdezi apu.
– Jól. Segít az Isteni színjátékkal.
– Mostanában ezt így hívják?
– Apu!
Anyu a homlokát ráncolja. – Nem vitted magaddal a könyvet, amikor elmentél?
Az üres kezemre pillantok és eltöprengek. Hol hagytam? A kertben? A könyvtárban? Nixnél? A tetőn? Nem, a tetőn nem volt nálam..
– Mondtam én, hogy nem olvastak – suttogja apu.
– Nagyon… karakteres fiú – teszi hozzá anyu."
Owent már az elejétől kezdve nem csíptem. Éreztem, hogy rengeteg dolgot nem tudunk még róla, és biztos voltam benne, hogy nem jó dolog, hogy megjelent a Sikátorban. Talán egy aprócska pillanatig éreztem úgy, hogy megkedvelhetem őt, de ez elég hamar elillant. Főként persze ez annak köszönhető, hogy nem tudtam elképzelni, hogy bármi köze is lehet Mackhez, nem szerettem , amikor a közelében volt a lány, sokkal jobban preferáltam a Wesleyvel közös jeleneteket.
"Az ember a legapróbb dologtól is darabokra hullhat. Egy pólótól, ami a mosógép háta mögül kerül elő. Egy játéktól, ami beesett a szekrény alá a garázsban, és mindenki elfeledkezett róla egészen addig, míg valaki le nem hajol, hogy felvegyen valamit, majd a következő pillanatban ott zokog a betonon egy poros baseballkesztyűbe."
A mellékszereplőket is hamar megkedveltem, persze volt egy-két kivétel, de azért a többségüket szerettem. Roland volt az abszolút favorit, teljesen a szívembe zártam, és örültem, hogy minden adandó alkalommal kihúzta Mackenziet a kalamajkából. Sőt, még szárnysegédet is kapott a lány, aminek szintén örültem, mint majom a farkának.
"Mert egyetlen módon lehet csak megörökíteni egy embert: nem szavakban, nem képekben, hanem csontban és bőrben és emlékekben."
Nagyon tetszett a történet nyomozós szála, de szerintem kicsit gyengére sikerült. Könnyen rá lehetett jönni a dolgokra, és még hulla fáradtan is elég szépen rájöttem a dolgok nyitjára, pedig emlékszem írtam párszor Ravennek, hogy annyira imádom, hogy agyilag olyan szinten le vagyok fáradva, hogy az egyértelmű dolgok is csak későn esnek le, és képes meglepni a könyv. Majd ezután kezdett minden egyre tisztább lenni, és fokozatosan közeledtem a fény felé, ahol ott várt rám a megoldás.
"Anyám mindig azt mondja, hogy egy forró zuhany és egy jó alvás mindenre orvosság."
Örülök, hogy végül időt szakítottam a könyvre, mert biztos bánnám, ha nem olvastam volna el, ha továbbra is halogattam volna, mint az elmúlt 3 évben tettem - igen, már megjelenéskor kiszúrtam magamnak a könyvet, hiszen gyönyörű a borítója, és akkor még fülszöveget is olvastam, ami szintén tetszetős volt, szóval win-win helyzet, csak éppenséggel egy lusta dög voltam, és egészen eddig nem kerítettem sort rá. Azt nem mondom, hogy kedvenc lett, mert ahhoz még egy kicsit több rejtély, és kevesebb Owen kellett volna, de tényleg egy nagyon egyedi és komplex világot alkotott Victoria Schwab, amihez egy igazán magával ragadó stílus is társult, és ennek a kettőnek az összessége teljesen magába szippantott, és én is elvesztem az Archívum útvesztőjében.
Ha olvastátok már a könyvet, akkor nyugodtan lehet fangörcsölni kommentek formájában, ha pedig még nem olvastátok, akkor tessék becélozni a legközelebbi könyvtárat vagy könyvesboltot, felkeresni azokat a barátokat, akiknek a birtokában ott lapul a könyv, és olvasásra fel! ;)
Üdv,
