ALWYN HAMILTON: TRAITOR TO THE THRONE - A SZULTÁN FOGLYA (REBEL OF THE SANDS #2.)

Hello Molycik!

Kicsit kitolom a Főgonoszok hetet a Prológuson, mert a hétvégén nem jutottam úgy gép elé, mint szerettem volna. Egy újraolvasással érkezem, az egyik kedvenc sorozatom második kötetéről lesz szó. 

Kiadó: Maxim - Dream Válogatás
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 448
Megrendelem

Fülszöveg:
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Hatalom. Szerelem. Árulás.

Amani, a Kékszemű Bandita több mint egy éve harcol a Lázadó Herceg mellett, és már az egész világon félik a nevét. Amikor egy váratlan támadás során elrabolják, erejétől megfosztva és szerelmétől elszakítva a szultán palotájában köt ki – ez pedig olyan hely, ahol minden sarok mögött veszély leselkedik. Intrika, gyanú és félelem érezhető a falak között, de Amani igazi sivatagi lányként hamar rálel a túlélés titkaira. Dacolva minden veszéllyel kémkedni kezd a lázadóknak, ám ahogyan egyre több időt tölt magával a szultánnal, ráadásul a múltja különös alakokban bukkan fel előtte, szívében kétségek merülnek fel, hogy vajon a jó oldalon áll-e. De ez itt még közel sem a vég, hiszen, mint tudjuk: „Az új hajnal új sivatagra köszönt.”

A recenziós példányt köszönöm szépen a kiadónak!

---

A blogot régebb óta követők már tudhatják, hogy A homok leányáért oda és vissza voltam. 2017-ben hatalmas kedvencem volt a könyv, majd a folytatásokat is hasonlóképp, sőt igazából még jobban szerettem. Így, amikor megláttam, hogy jön magyarul a folytatás, azonnal megörültem, hiszen ez okot adott arra, hogy újra visszacsöppenjek Amani és Jim kalandjainak kellős közepébe. 

"Élt egyszer egy herceg Mirádzsi sivatagi királyságában, aki atyja, a szultán trónjára tört."

A könyv külsejét tekintve, nekem még mindig a brit borító a szívszerelmem, de úgy vélem, hogy a magyar (USA) kiadást birtoklók sem panaszkodhatnak, mert kívül-belül meseszép, és én személy szerint örülök neki, hogy kétféleképpen is a birtokomban van a sorozat. 

"– Azért jöttél, hogy gúnyolódj rajtunk, vagy hogy kiszabadíts minket? – nézett rám savanyúan Mahdi. – Nem látom okát miért ne tehetném mindkettőt egyszerre."

A történetről nem szeretnék olyan nagyon sokat elárulni, mert úgy gondolom, hogy jobb, ha minden ismeretlenül tárul azok elé, akik már olvasták az első kötetet, de még A szultán foglya előtt állnak. A lázadás folytatódik ebben a részben, továbbra is cél, hogy a szultán uralmát megdöntse a Lázadó herceg és csapata, ugyanakkor adódnak kisebb-nagyobb problémák az út során. Jin és Amani kalandjai is külön folytatódnak, amit nagyon sajnáltam, mert igazán dinamikus duót alkotnak, és imádom a köztük lévő kémiát, de így legalább volt mit várnom: mikor bukkan már fel Jin újra?! Egyikőjük a sivatagban, a másik pedig a szultán palotájában küzd az uralkodó ellen, és próbál a lázadás hasznára válni.

"Egy oszlopnak támaszkodtam a lépcső alján. A szilárd földre leérve jólesett a márvány hideg érintése. Mostanra megszáradtak a könnyeim. Kényszerítettem magam, hogy visszaemlékezzem: a sivatag lánya vagyok, aki akár szomjan is halhat. Ez nem az a hely volt, ahol gyengének mutatkozhatom. A palota van olyan veszélyes, mint a sivatagi éjszaka."

Alwyn szerintem zseniálisan ír, ezt már A homok lánya során is megállapítottam. Magával ragadó a stílusa és árad a sorokból a sivatagi, perzselő hangulat. Továbbra is úgy vagyok vele, hogy mindegy mit ír Alwyn, akár egy recept is lehet az, én olvasni akarom. A háttérvilágból is egyre többet megtudunk, folyamatosan tágul. Már nem csak a sivatag egy szegletét ismerjük, hanem a szultán háremébe, palotájába való bepillantással együtt sokkal komplexebbé bált az egész. Kifejezetten tetszett, hogy annak ellenére, hogy a Szultán lenne a főgonoszunk, azáltal, hogy Amani a palotába került bepillanthattunk az életének egy szegletébe és kicsit jobban megérthettük a motivációit és tetteinek miértjét.

"– Tedd le a fegyvert, Bandita! Túlerőben vagyunk – acsargott Malik. 

– A világon egyetlen férfi szólíthat csak így – mondtam. – Márpedig közel sem vagy olyan jóvágású, mint ő."

Minden könyvmoly számára ismerős lehet az a probléma, hogy arra kérik, ajánljon egy sorozatot, amit mindenkivel elolvastatna, mert annyira szereti minden egyes apró kis hibájával együtt, na nálam Alwyn sorozata megkapja ezt a címet. Olvassátok, szeressétek és meséljétek el, hogy elnyerte-e a tetszéseteket! :)

Értékelés: 5/5*

Kedvenc rész: Jin és Amani újra találkozása
Kedvenc szereplők: Jin, Amani, Sam
Üdv,

DHONIELLE CLAYTON: BELLES - A SZÉPSÉG ÁRA (A BELLES LÁNYOK #1.)

Hello Molycik!

Az év utolsó projektje a Maxim Kiadó könyveivel zárul. Ennek keretén belül olvastam a The Belles: A szépség árát. 

Kiadó: Maxim - Dream válogatás
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 464
Megrendelem

Fülszöveg:

Camellia Beauregard különleges lány: Belle. Orléans fényűző világában a Belle-lányokat köztisztelet övezi, mert ők irányítják a Szépséget, a Szépség pedig olyan érték, amit mindenki a legjobban kíván. Orléans-ban az emberek szürkének születnek, csúnyának, átkozottnak, és csak egy Belle-lány tehetsége, segítsége révén képesek megszépülni. Camellia számára azonban nem elég csak Belle-nek lenni. Arra vágyik, hogy ő legyen a kegyelt, akit Orléans királynője kiválaszt, hogy velük éljen a királyi palotában, és a királyi család és az udvar legmagasabb rangú személyeinek szépségéről gondoskodjon, ezzel elismerést nyerjen, hogy ő a legtehetségesebb Belle-lány az országban. Ám amint Camellia és Belle nővérei megérkeznek az Udvarba, nyilvánvalóvá válik, hogy kegyeltnek lenni nem mindig olyan, amilyennek képzelte. A palota aranyozott falai között sötét titkok rejtőznek, és Camellia hamar megtanulja, hogy puszta léte hazugság, sokkal nagyobb az ereje, mint gondolta, és sokkal veszélyesebb is lehet, mint valaha feltételezte volna. Amikor a királynő arra kéri Camelliát, hogy saját életét kockáztatva, Belle-erejének nem rendeltetésszerű felhasználásával segítsen a beteg trónörökös hercegnőn, Camellia lehetetlen döntéssel kénytelen szembenézni. Orléans és lakóinak jövője a tét. Camellia döntés előtt áll: magát és nővéreit, a Belle lányok életmódját és hagyományait mentse, vagy saját élete kockáztatásával állítsa talpra a hecegnőt, amivel örökre megváltoztatja a világot.

A recenziós példányért köszönet a kiadónak!

---

A világ kezdete után az Ég Istene beleszeretett a Szépség Istennőjébe. Ég legszebb ajándékaival halmozta el Szépséget. Neki adta a Napot, a Holdat, a felhőket, a csillagokat. Szépség teljesítette Ég kérését, a felesége lett, gyermekeik pedig Orléans lakói. Ám Szépség annyira szerette új gyermekeit, hogy minden idejét velük töltötte. Miután nem volt hajlandó férjéhez hazatérni, Ég esőt, villámlást és szelet küldött le az első emberekre. Szépség azonban megvédte az embereket a veszélytől, ezért Ég azzal átkozta meg őket, hogy bőrük színe olyan legyen, mint a naptalan égé, szemük, mint a vér színe, hajuk tapintása, mint a rohadt szalma, és olyan mély szomorúság legyen mindannyiukon, ami könnyen őrületbe fordul. Válaszul Szépség a Belle-lányokat teremtette, hogy legyenek olyanok, mint a sötét, elpusztított földből növő rózsa, úgy hozzák vissza a szépet az elátkozott világba, ahogy a nap hozza a fényt.

Orléans történetéből

Ezzel a pár sorral kezdődik a könyv és tökéletesen leírja, hogy mi is az alapja a történetnek, amelynek a világa nagyon is a szépségre éleződik ki. A Belle-lányok közül Camellia az, akinek a szemszögén keresztül megismerjük a történéseket és átéljük életünk első bemutatóját, ahol a lányok megmutatják különleges Belle képességeiket, és ahol a királynő kiválasztja a kegyeltet, aki majd a segítségére lesz az ország szépséggel kapcsolatos törvényeinek megalkotása során. 

Az elején azt hittem, hogy valamivel hosszabb lesz a parádé, ahol a lányok részt vesznek és, hogy majd kicsit húzza az írónő a kegyelt kiválasztását, de szerencsére nem. Gyorsan és gördülékenyen lezajlott, és hamar megtudtuk, hogy melyik lány hová kerül. Attól is féltem kicsit, hogy semmi másról nem fog szólni a történet, mint hogy Camille, hogyan teszi széppé a hozzá forduló egyedeket, és hogy ez által unalmasnak hat majd a történet. Szerencsére itt is tévedtem, mert igen is izgalmasra sikeredett a The Belles első kötete! 

– Ügyeljetek arra, hogy jól kipihenjétek magatokat! A mai este volt az első alkalom, hogy ilyen sok inger ért benneteket. Meg kell szabadulnotok ettől az izgalomtól, vissza kell nyernetek egyensúlyotokat. Ne feledjétek, hogy az érzelmek a vérben vannak és a tehetségetek is a vérben van! A túlzott izgalom szennyezést és túl nagy nyomást okozhat. Ez pedig károsíthatja az arcanát. Ezt nem tudom eléggé és elégszer hangsúlyozni. 

Intrikák, cselszövések, titkok és feladatok sora várta Camelliát és a felfedezés, hogy nem is olyan mesés a kegyelt élete. Rengeteg az elvárás, mindenki ki akarja használni, Sophia hercegnő pedig egy bitch. Szerintem ennyiben össze lehetne foglalni amúgy a könyvet. Érződött, hogy bevezető kötet egy olyan világba, ami egyébként nagyon hasonlít a miénkhez, hiszen ha belegondolunk mi is mennyi mindent megteszünk a szépségért. Brutálisan jó társadalomkritika a Belles, csak a sorok mögé kell látni. 

Camellia tipikus YA fantasy szereplő. Mivel a Belle-lányok számára a szerelem nem opció, így természetes, hogy vágyódik utána, miközben pedig próbál maximális teljesítményt nyújtani és megfelelni az uralkodói réteg elvárásainak. Mindezek mellett azért egész talpraesett és nem adja ám fel olyan könnyen a harcot. Próbál igazságos lenni és segítőkész is, közben pedig lázad a rendszer ellen. Pontosabban nem is a rendszer ellen, ebben a részben még nem, hanem sokkal inkább az utasítások ellen. Nem az a tipikus követem az utasításokat leányzó, akire a királynő és a Divatminiszter szerint szükség van az udvarban. Pont ezért szemelhette ki magának Sophie, és innentől azt hiszem a spoileres irányba haladnánk, úgyhogy abba is hagyom. Btw, a hercegnőre érdemes az elejétől fogva figyelni, mert valami ZSENIÁLIS a karaktere, kíváncsi vagyok, hogy a The Everlasting Rose-ban mit alkot majd. 

– Két ember közötti szenvedély tönkreteheti az arcanát. Toxinokkal árasztja el, megmérgezi a vért. 

Megérintem vállát. 

– Majd több vérszipolyt teszek magamra. Óránként. 

– Camellia! 

– Csak tréfálok. És csak kedves akartam lenni hozzá. 

– Túl kedves voltál – figyelmeztet. 

– Majd igyekszem komisznak lenni.

A történet tehát tetszett, és a karaktereket is szerettem. Két dologgal volt komolyabb problémám, amelyikből az egyik lehet csak az én szemem szúrja és ez pedig a borító. Pixeles. Szonja mondta, hogy az eredeti is pixeles, de belőlem így is kibújik Fluimucil Ábel és hangosan üvölti, hogy de miért!? Bántja a szemem. A másik dolog már nem ilyen apróság, és ez a fordítás. Lehet közellenség leszek, de számomra erőltetettnek hatott és még a könyv fele után sem tudtam azt mondani, hogy belerázódtam volna. Szerintem nem hatott koherensnek a szöveg, és ugyan nem vagyok fordító, de amikor már elő kell vennem az angol szöveget, hogy megtudjam pontosan mi is történik, ott már gond van. Konkrétan kétszer olvastam el a könyvet, mert a magyar fordítás mellé szükséges volt az angol szöveg. 

Tipikus YA fantasy, elgondolkodtató társadalomkritikával és jó meglátásokkal. Ajánlom a Hervadás, a Párválasztó és az Ékkő rajongóinak. A három könyvnek egyfajta elegye a The Belles - A szépség ára. 

Értékelés: 4/5

Kedvenc rész: az elején a bemutató

Kedvenc karakter: -

Üdv,

JORDANNA MAX BRODSKY: THE IMMORTALS (OLYMPUS BOUND #1.)

Hello Molycik!

Egy ideje megfogadtam, hogy kiürítem a blogom piszkozatok mappáját, ráadásul mániám minden, ami a görög mitológiával kapcsolatos, így ma egy olyan könyvről hozok nektek értékelést, amely a görög Istenek mitológiájához nyúl, és amelynek már körülbelül egy éve esedékes az értékelése.

Kiadó: Orbit
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 464
Megrendelem!

Fülszöveg:

Manhattannek számos titka van, néhány öregebb, mint maga a város.

Manhattan. 

Ugyan a város még alszik, Selene DiSilva a kutyát sétáltatja a Hudson partján. Egyedül van - pont ahogy szereti. Nem hisz a barátokban és nem beszél a családjával. Legtöbbjük egyszerűen csak túl veszélyes.

Gyilkosságok.

A hajnal küszöbén Selene egy fiatal nő partra mosott hulláját találja, hátborzongatóan megcsonkítva és babérba csavarva. A rég elfeledett harag feléled benne, vele együtt egy ígéret is, amit még nagyon régen tett. Hogy megvédi az ártatlanokat, és megbünteti azokat, akik az útjába állnak. 

Istenek.

Miután a rendőrség (NYPD) nem jut semmire az üggyel, Selene úgy dönt maga vadássza le a gyilkost. Viszont, amikor Theo Schultz, ókori történelem professzor megfejti az ősi mitológia mögött rejlő titkot, a magányos Vadásznő azon kapja magát, hogy egy olyan emberrel dolgozik együtt, aki a teljes ellentettje. Együtt szembenéznek egy rég elfeledett szektával, amely a gyilkosságok mögött áll, viszont ehhez szükségük lesz azoknak a segítségére, akikben Selen a legkevésbé bízik: a város többi Halhatatlanjának a segítségére.

---

Mint azt a bevezetőben is említettem a görög mitológia az egyik kedvenc témáim közé tartozik, ezért kíváncsian vártam, hogy Jordanna Max Brodsky milyen perspektívában mutatja be számomra az olimposzi istenek életét a modern, mai világban.

A történet főszereplője Artemisz istennő, aki jelen esetben Selene DiSilva néven éli mindennapjait halhatatlanként, maradék erejét arra használva, hogy megvédje Manhattan női lakosait az őket valamilyen módon bántalmazó, fenyegető férfiaktól. Pont, ahogyan fénykorában tette, csak az idő múlásával kicsit megváltoztak a módszerei. Ugyan az emlékei megfakultak, és már eltűnőben vannak a késztetést, hogy segítsen a nőknek, nem tudja leküzdeni, így amikor egy holttestet talál a parkban kutyasétáltatás közben - ráadásul görög rituálénak megfelelően beöltöztetett női holttestet -, nyomozásba kezd, fejébe veszi, hogy megtalálja a gyilkost. A magánakciója során Selene kap maga mellé egy társat is, Theot, egy egyetemi tanárt, akinek a szakterülete a görög mitológia, és a meggyilkolt nőhöz is van némi köze.

Selene, azaz Artemisz az a tipikus belevaló, keményfejű, erős nő, akit minden könyv főszereplőjének kívánunk. Kiáll magáért és a női nemért, harcol értük, még évezredekkel később is őket védelmezi. Olyan karakter, aki mindent komolyan vesz, múltjából adódóan nem nagy rajongója a technikai újításoknak, egy erőteljesen maradi, konzervatív nézőpontú szereplő. A férfiakkal való viszonya sem a legjobb, de legalább manapság már megpróbálja nem megölni őket.

Eleinte Theot sem kedveli, és leginkább nem foglalkozna a professzorral, de idővel belátja, hogy szüksége van a segítségére, ha meg szeretné oldani a gyilkosságokat.

Artemis/Selene esetében azt is megemlíteném, hogy az írónő eleinte úgy ábrázolta őt, hogy leginkább egy jégkirálynőhöz tudtam volna hasonlítani, akit egyáltalán nem érdekelnek a férfiak, sőt megveti őket, és ez alapján szerintem Artemiszre jobban illett volna az aszexualitás, mint az, hogy végül szerelmes lesz Theoba.

Ha már Theo, a legnagyobb problémám az volt, hogy elég kevés információ derült ki a múltjáról, csak a Helennel kapcsolatos dolgokról tudunk meg apróságokat. Egyébként egy intelligens, humoros fiatalemberről van szó, aki jól kiegészíti Selenet, egy kis modernitást hoz az istennő életébe, és kisegíti, ha épp arra van szüksége, nem az a tipikus sablon bad boy karakter, amit már megszokhattunk manapság. Talpraesett és tettre kész, ami egyes esetekben nem válik az előnyére, de összességében egy szerethető karakter. Mégis néha az az érzésem volt, hogy a mellékszereplőkről több mindent megtudtam, mint Theoról. Apolló és Artemisz kapcsolatáról mindenképp.

A mellékszereplők közül Apolló, illetve Perszephoné és Hádész volt a kedvencem, Hermészt nem sikerült annyira megkedvelnem. Sőt, egy kis ideig úgy éreztem ő lesz a rosszfiú a történetben, aki a szálakat mozgatja a háttérben, majd átterelődött a rituálé és a gyilkosságok mögött álló igazi „gonoszra”. Kicsit furcsa volt, hogy teljesen más oldalát ragadta meg az isteneknek Brodsky, mint az általam eddig olvasott könyvekben, ahol Apolló vicces volt és szórakoztató, Hádész pedig hátborzongató, mégis kedvelhető Perszephonéval együtt. Az Immortalsban ehhez képest Apolló számomra eléggé karót nyelt volt, Hádészék kapcsolata meg bizarr, főként az, hogy Perszephoné viszont szereti őt, és mindketten kicsit megzakkantak az évezredek múlásával.

Nagy előnye a könyvnek, hogy már az elejétől kezdve fenntartja az olvasó figyelmét, ugyanis mindig történik valami olyan, ami miatt folytatni akarja az olvasást. Végig pörögnek az események, mindig képbe jön egy újabb csavar, amin gondolkodhatunk. Viszont, számomra túlságosan hosszú, elnyújtott volt a könyv, ami elég sokat rontott az olvasási élményen. Hiába élveztem a történetet, sokszor azt vettem észre, hogy az oldalszámok múlását figyelem, mert már rég lezártam volna a történetet, amikor megint történt valami, ami miatt plusz száz oldallal hosszabbodott a történet. Beismerem, kellett bele az Orionos csavar, ami egyébként egy idő után egész könnyen kitalálható volt, mégis végig az volt az érzésem, mintha egy még szerkesztés előtt álló vagy egy kimaradt jelenetekkel bővített változatát olvastam volna a könyvnek. A fülszövegen feltüntetett Percy Jacksonos ajánlással pedig végképp nem értek egyet, mert egyedül a görög mitológia, a görög istenek, istennők az összes közös eleme a két történetnek.

Összességében tetszett a könyv, jó volt a világfelépítés, kidolgozott volt a háttérvilág, tetszett az ez az egész eltűnnek, legyengülnek, és már szinte halandóként élnek az istenek, mert már nem istenítik őket úgy, mint anno, amikor fénykorukat élték. Viszont véleményem szerint kicsit jobban ráfeküdhetett volna az írónő a karakterek hátterére, arra, hogy jobban megismerjük legalább a főszereplőket, hogy könnyebben kedvelhetőbbek legyenek. Ha én lettem volna a könyv szerkesztője, biztosan kivettem volna pár olyan részt, amit feleslegesnek tartok, hogy ne érződjön túlnyújtottnak a történet.

Ti szeretitek a görög mitológiával megfűszerezett történeteket?
Üdv,

HOLLY BLACK - CASSANDRA CLARE: THE BRONZE KEY - A BRONZKULCS (MAGISZTÉRIUM #3.)

Hello Molycik!

Ma az egyik kedvenc sorozatom, a Magisztérium harmadik kötetéről hoztam értékelést. A mostani olvasási sebességemhez képest rekord idő alatt elolvastam a könyvet (ez már újraolvasás volt részemről), ami annak köszönhető, hogy hihetetlenül izgalmas és eseménydús volt. Rögtön az újraolvasása után neki is vágtam a negyedik kötetnek, ami nem is olyan régen megjelent angolul, viszont számomra csalódás volt :( Na, de először következzék A bronzkulcs, amit imádtam!

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 280
Megrendelem
A recenziós példányt köszönöm
a Könyvmolyképző Kiadónak!

Fülszöveg:

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​mágia megmenthet. 

A mágia megölhet.

A Magisztérium diákjai elméletben teljes biztonságban vannak varázslatos iskolájukban. A mágusok gondos irányításával megtanulják használni a varázserejüket, és rendet teremteni a kaotikus világban. 

Ám a káosz most felveszi velük a harcot. 

Callnek, Tamarának és Aaronnak olyan dolgok miatt kéne aggódniuk, mint a felmérők és varázsversenyek. Ám az egyik iskolatársuk megdöbbentő halála után muszáj a hidegvérű gyilkos nyomára bukkanniuk… kockára téve a saját életüket. 

Az ifjú barátok kénytelenek szembenézni azzal, hogy a mágia csak annyira jó, amennyire a felhasználója. Gonosz kezekben mérhetetlen kárt tud okozni – hacsak Call, Tamara és Aaron még időben meg nem akadályozzák. 

A Magisztérium-sorozat lenyűgöző harmadik részében a két nagy sikerű írónő, Holly Black és Cassandra Clare egy olyan iskolát tárnak elénk, ahol bármi megtörténhet – legyen jó vagy gonosz –, és az igazságot egyedül úgy lehet kideríteni, ha hőseink mindent hajlandóak kockára tenni.

---

Nagy rajongója vagyok a Magisztérium sorozatnak, így sosem bírom megállni, hogy ne kezdjek azonnal neki egy-egy új kötetnek, amikor megjelenik angolul. Anno, amikor A rézkesztyűt először olvastam minden bajom volt, hogy vége a második résznek, mégis mit kezdek magammal egy újabb évig, amíg kijön a harmadik kötet. Persze feltaláltam magam, de kínszenvedés volt, hogy nem olvashattam azonnal a sorozat harmadik részét.

"…rólad, Jasper mindenki azt gondolná, hogy fura, ha Call-lel lógsz, hiszen nem bírod őt. – Hogyne bírná! – szólt Aaron meglepetten. – Mind barátok vagyunk."

A bronzkulcsban robog tovább a sebesvonat, ami elindult A rézkesztyű végén, bár néha azért befékez és lelassít, de ezt már megszoktam a Black-Clare írópárostól. A helyszín ezúttal is a Magisztérium és egy rejtélyes valaki Callumot célozza meg, próbálja eltenni láb alól, pedig még csak épp, hogy elkezdték a srácok a bronz évüket. Callum, Aaron és Tamara pedig próbálja kitalálni, hogy ki és mégis miért tervezget ilyen gonosz dolgokat Call ellen. 

Azt kell mondjam, hogy talán ez a kedvenc részem a sorozatból, mert azon kívül, hogy izgalmas és mindig történik valami, még akkor is, amikor egy kicsit lazább a cselekmény, folyamatosan fejlődnek a szereplők, nőnek fel és a háttér is szépen épülget oldalról oldalra. A főszereplőknél tehát szép karakterfejlődés figyelhető meg, a barátságuk pedig erősebb, mint valaha és imádom, ahogyan Jasper egyre jobban szerves részévé válik a csipet csapatnak és közben ő maga is fejlődik és elkezd egy kicsit felnőni. De tényleg csak egy kicsit. Látni, ahogy érettebbé válnak a srácok, viszont megmaradnak ugyanúgy gyereknek és néha a viselkedésük is túlságosan gyerekes volt, de hey, ez csak egy middle grade könyv! És egyébként ez kicsit szomorú is, hogy a szemem láttára nőnek fel a szereplők, ami meg eszembe juttatja, hogy hamarosan el kell engednem a sorozatot, hiszen a végéhez ér :( 

"Jasper leült mellé, mintha barátok lettek volna, vagy valami. – Szóval, mi a terv? – Te meg miről beszélsz? – kérdezte Call. – Jaj, hagyjuk – grimaszolt Jasper, majd Tamarához fordult. – Nem is tudom, miért őt kérdeztem. Mi a terv? – Itt nem beszélhetünk – felelte a lány fojtott hangon"

Már a Rézkesztyűben is nagy hangsúly volt a belső démonokon, a Callumban dúló belső harcon, a folyamatos küzdelmen az ellen, hogy a Halál ellenségévé váljon. Ha pedig Halál ellensége, akkor Constantine Madden. Imádtam azokat a jeleneteket, ahol egy kis infót kaphattam arról, hogy milyen volt Constantine, hogy milyen volt a viszonya a testvérével és rettentően sajnáltam a Jerichoval történteket, mégis úgy gondolom, hogy ez kellett ahhoz, hogy jobban átérezzük, miért történt az a mágus háború idején, ami és adott a történetnek egy kis sötétebb hangulatot, ami végül a Bronzkulcs végén kiteljesedik.

Imádom a sorozat borítóit!

És most érkeztünk el ahhoz a részhez, ahol leírom, hogy NEM TUDOM ELHINNI, HOGY MEGLÉPTÉK AZ ÍRÓNŐK, AZT AMIRŐL NEM BESZÉLÜNK! Egy Middle grade könyvbe ennyi sötétséget és szenvedést csempészni... Még mindig nem vagyok képes a végén lévő történéseket feldolgozni, pláne úgy nem, hogy sajnos tudom mi történik a folytatásban és nem tetszik, ami kialakul belőle. Mégis úgy gondolom, hogy kellett ez a mennyiségű fájdalom és idegőrlés, ami a Bronzkulcsban volt, ahhoz, hogy örök kedvencet avassak.

"– Maga megfenyegette a farkasomat – mondta Call. – És a barátomat. Alma még mindig mosolygott. – Remélem, a barátod nem sértődik meg azon, hogy a farkast említetted elsőnek. – Nem sértődöm – közölte Aaron."

A stílus még mindig nagyon bejövős, imádtam olvasni és tényleg nagyon gyorsan haladtam vele, mert olvastatta magát. Az írónők szuperül operálnak a humorral és a komolyabb témákkal, tökéletes elegyet alkotva én pedig talán ezt szeretem a legjobban a Magisztérium sorozatban.

---

Értékelés: 5/5

Kedvenc szereplő: Harceb, Jasper, Callum.

Kedvenc jelenet: amikor Jaspertől kérnek randizáshoz tanácsot Callumék :DDD

Ennyi voltam mára. 

Üdv,

RAINBOW ROWELL: ELEANOR ÉS PARK

Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 334
Megrendelem

Hello Molycik!

Ma egy hatalmas kedvencemről hoztam nektek egy kis ömlengést, mert úgy vélem, hogy az Eleanor és Park egy olyan könyv, amit mindenkinek olvasnia kell életében legalább egyszer.

Fülszöveg:

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Ebben ​a szexi, okos és gyengéd történetben a punk rock és az igaz szerelem lüktet. Az olvasók el fognak ájulni az Eleanor és Parktól.” (Gayle Forman, New York Times bestseller szerző)

Park

Eleanor kezét fogni olyan volt, mint egy pillangót tartani. Vagy mint egy szívdobbanás. Mint valami teljeset, valami teljesen élőt fogni. 

Park fogta már más lányok kezét. És eddig mindig kellemes volt. Nem sokban különbözött attól, amikor kiskorukban Josh-sal kézen fogva mentek át az utcán. Vagy amikor a nagymamája templomba vitte, és fogta a kezét. Talán egy kicsit édesebb, egy kicsit furább volt. 

Amikor tavaly kiszáradt szájjal és a szemét majdnem végig nyitva tartva megcsókolta azt a lányt, azon tűnődött, hogy talán vele van valami baj. Még azon is eltöprengett – komolyan, csókolózás közben ezen töprengett –, nem meleg-e esetleg. 

Vagy talán, gondolta most, egyszerűen csak nem ismerte fel azokat a lányokat. Ahogy egy számítógép meghajtója kiköpi azt a lemezt, amelyiknek nem ismeri fel a formázását. 

Amikor hozzáért Eleanor kezéhez, felismerte őt. Tudta.

Eleanor

Jó volt egymás kezét fogni. Eleanor keze nem volt teljesen ciki. És a csókolózás biztonságosnak tűnt, mivel a duzzadt ajakkal nincs semmi baj – és mivel Park általában lehunyta a szemét. 

Eleanor törzsén azonban nem volt biztonságos hely. A nyakától a térdéig nem akadt olyan pont, ahol észrevehető struktúrával rendelkezett volna. 

Amikor Park a derekához ért, behúzta a hasát, és előrebukott. Ami ahhoz a katasztrófához vezetett… amitől Godzillának érezte magát. (Pedig még Godzilla sem kövér. Csupán gigantikus méretű.) 

A dologban az volt az őrjítő, hogy Eleanor szerette volna, ha Park újból megérinti. Azt szerette volna, hogy állandóan tartsa rajta a kezét. Még ha emiatt Park rá is jön, Eleanor túlzottan emlékeztet egy rozmárra ahhoz, hogy a barátnője maradhasson… Ennyire jó érzés volt. Olyan volt, mint az a kutya, amelyik megízlelte az emberi vért, és attól kezdve mindig harap. Egy rozmár, amelyik megízlelte az emberi vért.

Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart örökké, de elég bátrak és elszántak, hogy mégis megpróbálják.

---

A brit kiadás. A színével nem vagyok
kibékülve, de szerintem még így
is egy szuper borító :)

Legelőször 2014 nyarán olvastam Eleanor és Park történetét, ismerkedésképp Rowell írásaival. Konkrétan ez volt tőle az első könyv, amibe belevágtam. Azt kell mondjam remekül választottam, a két fiatal sorsa teljesen magával ragadt, Rowell pedig azóta is a kedvenceim közé tartozik. Ennek főleg az az oka, hogy mindegy miről ír, még ha maga a sztori nem is ránt magával - erre példa a Fangirl és az Attachments is az írónőtől, nem tetszettek annyira, mint szerettem volna - az írásmód az első mondatnál akkor is megteszi. Elvarázsol és nem ereszt. Felőlem random szavakat is írhat wc papírra, akkor is vevő vagyok rá, ha ebben a stílusban teszi. 

A történet két főszereplőjét könnyen ki lehet találni: Eleanor és Park. Eleanor tölti be az új, különc lány szerepét Park iskolájában és az iskolabuszon. Nagydarab, feltűnő vörös göndör hajjal, egyedi stílussal, aminek persze mögöttes tartalma is van, de ezt a nagymenők nem tudják. Senki nem tudja, hogy Eleanor és a családja milyen körülmények között él. Kiszemelik a lányt a nagymenők, a buszsofőr ordít, a többiek már akkor kiközösítik, amikor a buszra lép, ekkor siet Park a megmentésére. Igazából csak megszánja őt. Mégis, megtette az első lépést azon a rögös és egyáltalán nem könnyű úton, amin ketten elindultak. Romantikus regény, lehet sejteni, hogy egymásba fognak szeretni, ezzel nem árulok el nagy titkot, de az út, amit bejárnak véleményem szerint szívszorító és gyönyörű. 

Eleanor hátrányos helyzetű családból származik, amit szinte senki nem tud róla. Nem tudják az iskolában, hogy azért hord olyan ruhákat, amilyeneket, mert nincs pénzük szinte semmire. Sokan vannak testvérek és az anyjuk férje se kíméli és segíti őket. Elissza, elszórakozza a pénzt, még fogkefére sem telik nekik. Imádtam, hogy Eleanor nem egy szépségideál, amit a legtöbb könyvben megkapunk. Nem tökéletes, nem hajszálvékony, nem gyönyörű. Egy teljesen átlagos lány, nem pedig egy Disney hercegnő. Mégis egy szerethető karakter, akit akarva akaratlanul is megsajnál az ember olvasás közben. Ami a történetében pedig a legszomorúbb az az, hogy sajnos a való világban is megtörténnek azok a dolgok, amik vele is megtörténtek nap, mint nap. 

Szerintem nagyon ötletesen oldották meg
az ajánlásokat. Mindegyik egy-egy
kazettában van, aminek van szerepe a
történetben is.

Parkról sem mondhatom azt, hogy a jól megszokott YA karakter. Nem kigyúrt, nem tökéletes, nem sorolható sem a tipikus rosszfiúk, sem a tipikus jófiúk közé. Rowell teljesen realisztikusan ábrázolta őt is, nincs bekategorizálva sehová, ugyanúgy tudnám jellemezni őt is, mint Eleanort. Átlagos. Semmiféle katasztrófa nem történt vele, amitől teljesen magába fordult volna rövid élete során, nem depressziós, nincs sötét múltja. Egyszerűen éli a mindennapi életét. 

Engem pedig teljesen elvarázsolt a két fiatal története, sőt, első olvasáskor meg is könnyeztem a könyv végét. Voltak persze negatív szereplők is a történetben, akik megnehezítették Eleanor és Park életét, de főként Eleanorét, viszont róluk most nem ejtenék szót, mert hiszem, hogy ezt a könyvet mindenkinek el kell olvasnia egyszer, amire ha sor kerül, mindenki megérti, hogy miért is kívánom a pokolba őket. Főként Richiet. 

Egy gyönyörű történetet mesél el Rowell, ami az első szerelemre emlékeztet, ártatlan és elbűvölő. Ugyanakkor összetöri a szíved darabokra. Lassan kibontakozó, realista regény, egyáltalán nem szépíti a dolgokat az írónő, leírja a történteket úgy ahogy van, nem az a célja, hogy megszépítsen bármit is, könnyítsen bárki, bármi helyzetén. Olyannak ábrázolja a szereplőket, a világot, amilyen. Kegyetlen. Elgondolkodtató. És pont ez Rainbow Rowell sikerének a titka. Nem a természetfelettihez nyúl, hanem a mindennapit, az átlagosat ragadja meg, amihez társul az írói stílusa és ez pontosan elég ahhoz, hogy imádd a könyveit. 

Ha egy nyáltól csöpögő szerelmi történetre vágysz, akkor valószínűleg csalódni fogsz, mert ez nem az, de mindenképp ajánlom elolvasásra. Nem a tipikus sablon történet, mégis magával ragadó és elgondolkodtató. Visszaidézi az első szerelmet, amikor a végén darabokra törik nemcsak a könyv főszereplőinek a szíve, de a tiéd is. Realisztikus, még véletlenül sem áltat és fáraszt olyan dolgokkal, amik valószínűleg sosem történnének meg az emberrel. Stílusra pedig könnyen olvasható, sőt, olvastatja magát, míg végül azt veszed észre, hogy hoppá vége is van a könyvnek. 

Olvasás mellé készítsetek egy százas csomag papírzsepit és rengeteg csokit, fagyit vagy valamiféle édességet, hogy azért egy kis boldogsághormon is melengesse a szíveteket, ne csak a cuki pillanatok, amik szintén megtalálhatóak a könyvben.

***

Értékelés: 5/5
Kedvenc jelenet: a könyv utolsó fejezete 
Kedvenc szereplő: Természetesen Eleanor és Park :)

Ha pedig benned is ég a vágy, hogy csatlakozz a Rowell rajongók klubjába, és már vennéd is kezedbe a könyvet, akkor itt megtudod rendelni nem csak az Eleanor és Parkot, de még a Fangirlt is :)

Üdv,

MORGAN RHODES: FALLING KINGDOMS - KIRÁLYOK HARCA (FALLING KINGDOMS #1.)

Hello Molycik!

Prológuson sosem tétlenkedünk, mindig zajlik az élet. Jelenleg épp a fantasy könyvek köré szervezett hetünk tart, még kemény két napig. Természetesen Facebookon minden infót megtaláltok ezzel kapcsolatban! :) Na, de miért hoztam ezt fel? Azért, mert természetesen én sem maradhattam ki a sorból, és úgy döntöttem itt az ideje egy kis TBR csökkentésnek, ugyanis Morgan Rhodes Falling Kingdoms c. könyvével már a megjelenése óta szemezek, csak hát az a fránya, végtelen várólista... Ha lenne egy időnyerőm minden gondom pikk-pakk megoldódna, de sajnos nincs, így csak most jutottam el odáig, hogy sort kerítsek Magnus és Cleo kalandjaira.

Fülszöveg:

Kategória: high-fantasyKiadó: Menő könyvek
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 416
Megrendelem

A recenziós példányt köszönöm
szépen a Menő Könyveknek!

Mytica három királyságában már rég a feledés homályába merült a mágia. Bár évszázadok óta béke uralkodik a birodalmak között, a felszín alatt most megmozdul valami fenyegető sötétség.

Mindhárom királyság vezetője egyeduralomra tör, így az alattvalóik élete nagy fordulatot vesz. A főszereplők – köztük a királyi családok tagjai és a lázadók – ráébrednek, hogy sorsuk visszafordíthatatlanul összefonódik. Cleo, Jonas, Lucia és Magnus egy olyan új, őrült világban találják magukat, ahol gátlástalan árulók, hidegvérű gyilkosok és titkos szövetségesek keresztezik útjukat. Utazásuk során egyre több váratlan fordulattal, titokkal és ismeretlen érzéssel találják szembe magukat.

Az egyetlen dolog, amiben biztosak lehetnek, hogy az egyik birodalom el fog bukni. De vajon lehet bárki győztes, amikor minden széthullik körülöttük?

A Trónok harca YA verziójaként emlegetett Falling Kingdoms végre magyarul!

Nem tudom ki, hogy van vele, de én személy szerint nem csípem, amikor túlságosan hypeolnak egy könyvet, mert akarva-akaratlanul is túl magasak lesznek az elvárásaim és a legtöbb esetben fenéken landolok a csalódottság földjén. A Falling Kingdoms esetében is féltem ettől, de nem csalódtam, egyáltalán. Nem mondom, hogy lerágtam minden körmöm az idegességtől, hogy mi fog történni a következő oldalakon, mert nem így volt, de azért akadtak izgalmas pillanatok a könyvben. 

Valami eszméletlenül szép lett a magyar
kiadás *.*

A legelején (rögtön a 16. oldalon) picit megijedtem, hogy teljesen logikátlan lesz, ugyanis Sabine nyakát elvágják, majd továbbsétál és ... álljunk meg egy pillanatra. Ha valakinek elvágják a torkát, akkor az nem sétál tovább, max. csókkal köszönti a padlót, itt mégis megtörtént. Most akkor vagy fordítási hiba van a dologban vagy pedig logikai baki, sebaj előfordul az ilyen, folytattam tovább az olvasást, és tetszett, amit kaptam.

Három királyság mindennapjaiba nyerhetünk betekintést: Auranos, Limeros és Paelsia, melyek közül Auranos a gazdagságban dúskáló, virágzó ország, Limeros és Paelsia pedig a szenvedő alanyok, ahol még a mindennapi élelem beszerzése is problémát jelent. A könyvben felvázolt dolgok alapján már az elején sejteni lehet, hogy itt valószínűleg hamarosan háború lesz, és amely sejtésünk be is bizonyosodik, amikor egy Paelsiai borkereskedő fiát megöli egy auranosi nemes. Persze ebből hatalmas felháborodás lesz, aminek a vége, hogy háború tör ki Mytica három királysága között, Paelsia Limerossal szövetkezve Auranos elfoglalását, leigázását tűzi ki céljául.

"- Azt gondoltam, meglátogatlak. Olyan ritkán tudunk kettesben lenni.- Ó, igen, ez nagy kár! - felelte Magnus nyájasan. - Pedig mennyire élvezem a társaságod!"

Több értékelésnél is láttam molyon, hogy unalmasnak találták a könyvet és nem ért fel az elvárásaikkal, amit én őszintén nem értek, mert szerintem egy igenis jó könyvről van szó. Nem azt mondom, hogy nem voltak részei, amiket untam, mert elég lassú folyású volt az első pár fejezet után a cselekmény kibontakozása, de ez kellett ahhoz, hogy átlátható, felmérhető legyen az erőviszony. Amúgy meg egy első kötetről van szó, emberek! Hat részes lesz a sorozat, nem értem mi mást vártatok :D Olvasás közben végig ott volt bennem az a tipikus sorozatkezdő kötet érzés, és már alig várom, hogy olvashassam a következő részt, mert látom a világban és a karakterekben is a potenciált. Pláne, hogy szerintem marha izgalmas és tele van lehetőségekkel a Falling Kingdoms világfelépítése, csak érjünk már oda, hogy minden lényeges dolgot megtudjunk róla, miközben a főszereplők is elindulnak a karakterfejlődés rögös útján.

“Ha akarsz valamit,” mondogatta mindig Tomas, “akkor el kell venned. Mert senki nem fogja neked odaadni. Ezt sose felejtsd el, édes öcsém.”

Ha már szereplők... Velük volt problémám, méghozzá az, hogy egy szereplőn kívül senkit nem tudtam megkedvelni. Ez az egy szereplő Magnus, viszont őt is csak a közepe felé kezdtem a szívembe zárni, amikor már láttam benne a potenciált. Sokat szerencsétlenkedett ő is, de ebben a könyvben mindenki vagy szerencsétlen vagy idegesítő a kezdetekben, ezt a tulajdonságot pedig vagy kinövik az oldalak múlásával, vagy meghalnak, mert minek zavarják a vizet feleslegesen. Magnushoz visszatérve, talán ő volt a főbb szereplők közül az egyetlen életképes. Azt azért sajnálom, hogy az a száraz humor, aminek át kellett volna jönnie a fordítás során, az nem sugárzik a lapokról. 

"Én úgy vélem, hogy a szóbeszéd olyan, mint a tollpihe. Nagyon ritkán van súlya." (Magnus Damora)

Cleo hercegnő az agyamra ment a folyamatos nyafogásával, szenvedésével, és tenni akarásával (amiből persze semmi jó nem sült ki), na meg az instalovejával. Persze, látható, hogy ő se marad a buta, elkényeztetett barbie baba szinten a jövőben, de azért a mostani teljesítése minőségen aluli, péklapátot neki szint. A hozzá mellékletként csatolt Aronról meg ne is beszéljük. Szívesen küldeném őt Hádész mellé az alvilágba, de nála még a Nagyúr is jobbat érdemel, sokkal jobbat. Jonas az, aki még az érdekesebb szereplők közé tartozik, de nála még várom, hogy átmenjen egy kisebb karakterfejlődésen, mert jelen pillanatban rohadtul idegesítő az esetek 90%-ban, és nem különösebben izgalmas az sem, hogy folyamatosan Cleo körül járnak a gondolatai, meg azon, hogy fogja kicsinálni a drágát, amikor tisztán látható, hogy őket egymásnak szánta a sors.

"Szerintem senkinek nem lenne szabad olyasmit tennie, ami ellenkezik az akaratával." (Theon Ranus)

Nem tudom, hogy láttátok-e már "élőben" a könyvet, de valami gyönyörűen néz ki, nagyon igényes kiadás. Nagyon örültem neki, hogy megtartotta a kiadó az eredeti borítót, illetve, hogy az első pár oldalon ott van a térkép, illetve a szereplők listája, egy kis segédletként, hogy ki-kicsoda Myticában. A belső fülért pedig még nagyobb pacsi, szeretem ezt a kialakítást. Amit viszont nem hagyhatok szó nélkül, arra a bejegyzésem elején tettem már utalást: a fordítás. Az elején nagyon döcögősen indult számomra, és bizony miután utánajártam a dolgoknak, rájöttem, hogy félrefordítások is akadtak, ami nálam kicsit rontott az olvasási élményen. A könyv második felében egyébként javuló tendenciát figyeltem meg, mintha belerázódott volna a fordító a high fantasy nyelvezetébe, de még itt is akadtak kifogásolható szösszenetek. 

Ha egy könnyű kis kikapcsolódásra vágytok rengetek öldökléssel és egy szuper high fantasy világgal, ami a következő részekben biztosan tartogat még izgalmat számodra, akkor ne habozz, olvass Falling Kingdomsot, nem fogod megbánni! :)

Üdv,

KELLY ORAM: HAPPILY EVER AFTER (CINDER&ELLA #2.)

Hello Molycik! 

Szokásomhoz híven, megint a lehető legutolsó pillanatban jelentkezem a Promágus olvasmányommal. Ezúttal a 'Nagy utazás az életünk' volt a téma, amelyről bővebben itt olvashattok.

A választásom Kelly Oram Cinder&Ellájának a második részére esett, hiszen volt benne utazás. Brian anyukája Bostonból repült egészen Los Angelesig, hogy lássa a fiát, meg ugyanez elmondható Brianről és Elláról is, akik meg Bostonba utaztak, illetve a végén volt szó valamilyen forgatásról, meg nyolc hónapos útról, szóval véleményem szerint bele illik az utazgatós témánkba.

A fülszöveg saját fordítás, ne kövezzetek meg, ha valami nem stimmel, emberből vagyok, akinél közeleg a vizsgaidőszak és épp betolt 2 energiaitalt, hogy végig tudja tanulni az éjszakát.

Kiadó: Bluefields
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 454

Fülszöveg:

Valaki történetének a vége gyakran egy másiknak a kezdete. Hollywood szívtipróa, Brian Olivernek és az ő Hamupipőke hercegnője Ellamara Rodrigez végre megtalálták az való világban is a szerelmet. Viszont anonimitásuk hátrahagyása újabb adag akadályt gördít a nemzet új kedvenc szerelmespárja elé. A Brian hírnevével együttjáró stresszel és az új kapcsolat szülte nyomás rájuk nehezedésével, az álompár hamar elkezd azon tűnődni, hogy sikerülhet-e megtartaniuk újonnan felfedezett boldogságukat, vagy a 'boldogan éltek, míg meg nem haltak' csupán a tündérmesékben létezik.

Még anno megjelenéskor olvastam az alap történetet, a Cinder&Ellát, angolul, és IMÁDTAM (értékeltem is, de mivel még a blog kezdeti időszakában történt a dolog, inkább nem linkelném, ha valakit érdekel, úgyis megtalálja :D). Annyira cuki, és vicces, tökéletes kikapcsolódást nyújt számomra a mai napig. Pont ezért féltem, hogy a folytatással az egész elsüllyed a fenébe vagy beszippantja a fekete lyuk, és majd törölhetem ki az emlékezetemből, hogy bármi hasonlót olvastam. Egyébként abban a tudatban éltem, hogy ez csak egy novella lesz, elképzelhetitek milyen fejet vágtam, amikor megláttam, hogy 454 oldalas. Ekkor kezdtem el még jobban félni, hogy bizony itt nagy gondok lesznek. Pedig nem kellett volna, mert alaptalan volt az egész, hozta az előző rész színvonalát, sőt, még több cuki Cinderella jelenetet kaptam, és ahwwww. Úrrá lett rajtam a totális fangörcs. 

A történet pontosan ott folytatódik, ahol abbamaradt, csak egy hetet teleportáltunk előre. Brian és Ella próbálják kiküszöbölni a sztárvilág okozta kellemetlenségeket, és kitalálni, hogy hogyan tovább. Brian igazi kis cukorbogyó, pont ellentéte annak, mint amit egy színésztől várna az ember, mégis megmarad tipikus pasinak a vágyaival együtt. Természetesen semmi sem olyan egyszerű, mint a kétszerkettő. Elláéknak rengeteg kínos családi pillanatot, idegösszeroppanást, pletykát, lesifotóst, riportert, és mézes-mázos romantikus pillanatot kell túlélnie, hogy végre elérkezzenek a számomra túlságosan habos-babos és rózsaszín boldogan éltek, míg meg nem haltak végükhöz. 

Már a Cinder & Ellában is nagyon bírtam a szereplőket, ez most sem változott. Viszont végre nem csak Brian és Ella van a középpontban, sokkal többször szerepelt Scotty, aki hatalmas arc, az ikrek (Ana és Juliet), illetve végre jobban megismerhettem Brian családját is. Az anyukája hatalmas forma, ráadásul egy elég vicces sztorim is fűződik az egyik olyan fejezethez, amiben benne van. Ezt el is mesélem nektek, hátha lesz valaki olyan elvetemült, hogy utána olvas.

Azt fontos tudni, hogy az egyetemen olvastam, egy előadás alatt a könyvet, és hát nem sok kellett ahhoz, hogy hangosan felvisítsak, és nagyon nehezemre esett visszafognom magam. Van egy olyan fejezet a könyvben, amikor megérkezik karácsony után Brian anyukája és az ő élettársa, mint meglepi, ha már a drágalátos Cinderünk passzolta a mamát karácsonyra, hogy Ellával lehessen. Elle természetesen pont Briannél volt, így anyuci szeretett volna minél több infót megtudni róla, és itt elhangzott Brian mostohaapjának a szájából egy ilyen mondat: 

"“Don’t worry too much. Your mom knows what she’s doing, and from the looks of it, your girl could use a little extra TLC for a few days.”"

"Ne aggódj ennyit. Anyád tudja mit csinál, és úgy néz ki a barátnődre is ráférne egy néhány napnyi extra TLC."

Na, most nálam a TLC, az a TV-csatorna. Gondoltam biztos nem arról van szó, nézzük meg az Urban Dictionary-t, hátha tud valami okosat mondani, és ha bárkit érdekel, hogy mi az első találat az itt megnézheti. Jó nevetést kívánok!  Természetesen nem az első találat az általam keresett szó, de azért vicces volt, főleg, hogy Ellának elég nehezen ment az, hogy közelebb engedje magához Briant.

Kelly egyébként nagyon jól ért ahhoz, hogy belecsempéssze a komolyabb témákat az alapvetően szórakoztató és romantikus könyveibe, ami ezúttal is jól működött. Aranyos volt, és szerethető, mégis ott volt, és piszkálta az ember fantáziáját, hogy basszus, tényleg ez is jelen van, és figyelnünk kéne rá. Jelen esetben Kelly főként azt az üzenetet próbálta átadni, hogy nem csak a külső szépség a fontos, és hogy próbáljuk meg elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, ne hagyjuk, hogy a világ és a társadalom döntsön arról, hogy mi hogy érezzük magunkat a saját bőrünkben.

Összességében én nagyon jól szórakoztam olvasás közben, és pillanatok alatt végigszántottam az oldalakon. Ahol kellett ott rám tört a fangörcs, meg olvadoztam, és ami Kelly Oram könyveinél elmaradhatatlan: rengeteget nevettem.

Remélem meghoztam a kedveteket az olvasásához, habár magyarul még nem jelent meg, biztos vagyok benne, hogy hamarosan magyarul is a polcon láthatjuk a Móra kiadó jóvoltából. Akit pedig csak a nyelvi korlátok tartanának vissza, annak üzenem, hogy nem olyan nehéz a nyelvezte, és nincs is jobb, mint az olvasni, hogy "Say car to me, woman", nem pedig azt, hogy "Mondd, hogy ótó, te nő!".

– Atyaég, milyen jó nevetni! Tényleg pocsék napom volt. Kösz, hogy rávettél a telefonálásra. Alig bírom elhinni, hogy végre beszélgetünk. Mindig kíváncsi voltam, milyen lehet a hangod. – Én is. Egyszer a Google-on meg is néztem egy videót a bostoniak akcentusáról.Megint nevettem. – Ne már! Nem hiszem. – De, komolyan. És nem okoztál csalódást. Mondd megint, hogy „autó”! – Majom! – Azután csak beadtam a derekam: – Autó. „Ótó” lett belőle, Cinder meg nevetett. – Imádom! – közölte.

Ennyi volt mára belőlem és az agymenésemből. 
Üdv,