Hello Molycik!
Két hete várólistát csökkentettünk Probloggerekkel, melynek keretében sikeresen pontot tettem a Silber trilógia végére. Szívesen mondanám, hogy a záró kötetet is legalább annyira szerettem, mint az elsőt, de sajnos ez nem igaz.
 |
| Kiadó: Könyvmolyképző Kiadás éve: 2017 Oldalszám: 368 Megrendelem A recenziós példányt köszönöm a kiadónak! |
Fülszöveg:
Kerstin Gier nagy sikerű trilógiájának grandiózus befejező része.
„A sok különböző ajtó és a lágy fény akár derűs és békés hangulatot is teremthetett volna a folyosón, de nem így történt. A síri csendben mintha valaki folyton hallgatózott volna, és képtelenség volt kideríteni, vajon honnan jön a fény. Mégis szerettem ezt a helyet, és a gondolatot, hogy minden ajtó mögött egy másik lélek álmodik éppen, és hogy ez a labirintus az összes embert összeköti a világon. Mágikus hely volt, titokzatos és veszélyes…”
Március van, Londonba lassan megérkezik a tavasz, Liv Silber pedig mindjárt három problémával is küzd.
Először is: hazudott Henrynek.
Másodszor: az álmok egyre veszélyesebbek. Arthur olyan titkokra jött rá, amelyek segítségével az álomvilágban borzalmas dolgokat tehet. Feltétlenül meg kell állítani.
Harmadszor: Liv anyja, Ann, és Grayson apja, Ernest júniusban össze akarnak házasodni. És a gonosz Bokkernek, Grayson nagymamájának nagy tervei vannak a fia esküvőjét illetően, de legalábbis egészen más tervei, mint a menyasszonynak.
Liv alig győzi elhárítani a fenyegető katasztrófák sorát…
Merülj el e csodálatos világban!
Korábban már volt szó a Silber trilógiáról a blogon, mind az első, mind pedig a második részéről írtam. Míg a kezdő kötetet nagyon szerettem, a folytatással már akadtak problémáim. A befejezésről meg csak annyit, hogy a borítóját szerettem a legjobban! Mert azért azt mindenki láthatja, és le sem lehet tagadni, hogy kívül-belül szépséges a könyv. Már akkor, ha nem a tartalmát nézzük. Na, de mi is volt a gondom a belsővel?
A bejegyzés mostantól spoilereket tartalmazhat.
Lehet, hogy túl nagyok voltak az elvárásaim. Az álmok második könyvében történteket, nem történteket letudtam annak, hogy majd a záró kötetben szépen beindulnak a dolgok, kapunk egy szuper izgalmas lezárást és boldog lesz a nép, mert az apróbb gyengeségek ellenére egy igazán cuki trilógiát alkotott meg Kerstin Gier. Álmodik a nyomor.
"– Hogy nézek ki?– Morálisan kisiklottan, de változatlanul jól – feleltem."
A történet ott folytatódik, ahol az előző rész végén abbamaradt. Liv és barátai továbbra is felfedezgetik éjjel az álomvilág folyosóit, miközben Arthur megpróbálja megkeseríteni az életüket, ráadásul Annabeth is visszatér, na meg az első részben megismert démon is. De ha ez nem lenne elég, készülődik egy esküvő is, illetve Henry és Liv között is ott a feszültség, amit biztosan nem úgy fog megoldódni, hogy Liv drága kitalál magának egy képzeletbeli pasit, ahelyett, hogy bevallaná Henrynek, hogy még szűz.
Egyszerűen nem hiszem el, hogy Kerstin Gier ténylegesen erre a "problémára" építette fel a könyv nagy részét. Szerintem legalább a történet háromnegyede a romantikáról szólt és nem arról, hogy most akkor Arthur egy pszichopata-e vagy sem? Komolyan még az a része is izgalmasabb volt, amikor Secrecy kilétéről volt szó, bár nagy meglepetés ott sem ért. Arról nem is beszélve, hogy a második könyvben Liv halálosan fel volt háborodva és megcsalásnak értelmezte azt, hogy Henry az apja barátnőjén keresztül próbált rájönni dolgokra, de ő nyugodtan gyakorolhat a szomszéd srácon álmában. Szóval akkor tisztázzuk, Henrynek nem szabad, de Livnek igen? Milyen kapcsolatban működik ez rendesen? Ráadásul Henry kb. nevetve elintézi az egészet és tesz magasról a dologra.
"– Mindig is azt gondoltam, a csodával határos, hogy épp rám vártál, és majdnem belehaltam a féltékenységbe emiatt a Rasmus nevű pasas miatt. – Teljesen jogos! Hiszen megvakargattam a hasát!"
Amennyire szerettem az elején Henry és Liv párosát, annyira elvesztettem az érdeklődésemet irányukba a végére. Inkább drukkoltam Graysonnak, hogy találjon már végre egy normális lányt maga mellé, mert Emily nem volt százas. Btw, ha már Grayson... Ő az egyetlen szereplő, akitől nem másztam a falra és megmaradt olyan cukorbogyónak, mint a kezdet kezdetén. Miatta megérte végigszenvednem azt a 300+ oldalt.
Összefoglalva az előző pár bekezdésemet, a szereplők nagy része kiakasztott. De úgy mindenki. Szinte semmi karakterfejlődést nem tapasztaltam, sőt, elindultak a lejtőn lefelé és valahol a legalján megálltak. Visszafejődtek egy igazán idegesítő szintre, ahol más problémájuk se volt az ég világon, csak az, hogy épp ki szeret kit és kinek milyen kitalált pasija van vagy hány nővel kavart már életében. Azért kicsit boldog vagyok, hogy Graysont nem sikerült a lejtő aljára löknie az írónőnek, ő megmaradt halál cukinak és a többiekhez képest éretten is gondolkodott, jól kezelte a kialakult helyzeteket.
"– Végre valaki, aki nem találja cukinak és meghatónak. Lottie, anya és Liv ugyanis azt akarták nekem bebeszélni, hogy tapintatosan kellene bánnom vele, nehogy megbántsam.– Szóval rendkívül tapintatosan közölte vele, hogy legyen szíves, keressen magának egy másik hercegnőt, akit körülrajonghat – tettem hozzá.– Azzal az apró kiegészítéssel, hogy máskülönben feldugom a verseit oda, ahová nem süt be a nap."
Magáról a történetről nem tudok sok mindent írni, mert tényleg a romantika volt a központban és csak Henry meg Liv körül forgott minden. És azt kell mondjam itt számomra el is halt az egész. A másik dolog, amin megdöglött a reményhalam az a fordítás volt. Az előző értékelésemben biztos vagyok, hogy megemlítettem, hogy utáltam a kis zárójeles mondatokat meg a lábjegyzeteket. Na, most nem volt kb. egy darab sem, helyette tele volt a könyv angol szavakkal, mondatokkal. Értem én, hogy fordításkor benne marad egy-két, esetleg három angol szó is. Még el is tekintettem volna ezektől a kis bakiktól, de amikor olyan mondattal találom szemben magam, hogy "Hol van a dog?" és társai, na az kiveri a biztosítékot. Én tudok angolul, de mi van azzal, aki nem? Azt gondolom még sokkal jobban kiakasztotta. Nem beszélve a sok értelmetlen mondatról meg szerkesztési hibákról. Olyan érzésem volt, mintha előolvastam volna és a kiadó várta volna a hibákat, amiket a nyomdába kerülés előtt javítani kell. Csak sajnos ez már a végleges verzió volt, ami a kezembe került.
"Amikor elengedtük egymást, körülnéztem.– Mit keresel? – kérdezte Henry.– Arra várok, hogy Anabel beforduljon a sarkon, és titokzatosan azt suttogja, hogy ezzel még nincs vége, sőt, ez még csak csak a kezdet.Henry mosolygott.– Így is van. Ez még csak a kezdet."
Egy szó, mint száz, én csalódtam. Nem ezt vártam, egyáltalán nem ezt, de azért megpróbálok csak a jó dolgokra emlékezni, amikor a későbbiekben a Silber könyvekre gondolok. Kerstin Gier stílusa könnyed, a történet pedig néhol még szórakoztató is volt. Igazából azt tudom ajánlani, hogy olvassátok el a Silber: Az álmok első könyvét, mert az eszméletlenül cuki és szórakoztató.
Üdv,
