Hello Molycik!
Egy ideje megfogadtam, hogy kiürítem a blogom piszkozatok mappáját, ráadásul mániám minden, ami a görög mitológiával kapcsolatos, így ma egy olyan könyvről hozok nektek értékelést, amely a görög Istenek mitológiájához nyúl, és amelynek már körülbelül egy éve esedékes az értékelése.
 |
| Kiadó: Orbit Kiadás éve: 2016 Oldalszám: 464 Megrendelem! |
Fülszöveg:
Manhattannek számos titka van, néhány öregebb, mint maga a város.
Manhattan.
Ugyan a város még alszik, Selene DiSilva a kutyát sétáltatja a Hudson partján. Egyedül van - pont ahogy szereti. Nem hisz a barátokban és nem beszél a családjával. Legtöbbjük egyszerűen csak túl veszélyes.
Gyilkosságok.
A hajnal küszöbén Selene egy fiatal nő partra mosott hulláját találja, hátborzongatóan megcsonkítva és babérba csavarva. A rég elfeledett harag feléled benne, vele együtt egy ígéret is, amit még nagyon régen tett. Hogy megvédi az ártatlanokat, és megbünteti azokat, akik az útjába állnak.
Istenek.
Miután a rendőrség (NYPD) nem jut semmire az üggyel, Selene úgy dönt maga vadássza le a gyilkost. Viszont, amikor Theo Schultz, ókori történelem professzor megfejti az ősi mitológia mögött rejlő titkot, a magányos Vadásznő azon kapja magát, hogy egy olyan emberrel dolgozik együtt, aki a teljes ellentettje. Együtt szembenéznek egy rég elfeledett szektával, amely a gyilkosságok mögött áll, viszont ehhez szükségük lesz azoknak a segítségére, akikben Selen a legkevésbé bízik: a város többi Halhatatlanjának a segítségére.
Mint azt a bevezetőben is említettem a görög mitológia az egyik kedvenc témáim közé tartozik, ezért kíváncsian vártam, hogy Jordanna Max Brodsky milyen perspektívában mutatja be számomra az olimposzi istenek életét a modern, mai világban.
A történet főszereplője Artemisz istennő, aki jelen esetben Selene DiSilva néven éli mindennapjait halhatatlanként, maradék erejét arra használva, hogy megvédje Manhattan női lakosait az őket valamilyen módon bántalmazó, fenyegető férfiaktól. Pont, ahogyan fénykorában tette, csak az idő múlásával kicsit megváltoztak a módszerei. Ugyan az emlékei megfakultak, és már eltűnőben vannak a késztetést, hogy segítsen a nőknek, nem tudja leküzdeni, így amikor egy holttestet talál a parkban kutyasétáltatás közben - ráadásul görög rituálénak megfelelően beöltöztetett női holttestet -, nyomozásba kezd, fejébe veszi, hogy megtalálja a gyilkost. A magánakciója során Selene kap maga mellé egy társat is, Theot, egy egyetemi tanárt, akinek a szakterülete a görög mitológia, és a meggyilkolt nőhöz is van némi köze.
Selene, azaz Artemisz az a tipikus belevaló, keményfejű, erős nő, akit minden könyv főszereplőjének kívánunk. Kiáll magáért és a női nemért, harcol értük, még évezredekkel később is őket védelmezi. Olyan karakter, aki mindent komolyan vesz, múltjából adódóan nem nagy rajongója a technikai újításoknak, egy erőteljesen maradi, konzervatív nézőpontú szereplő. A férfiakkal való viszonya sem a legjobb, de legalább manapság már megpróbálja nem megölni őket.
Eleinte Theot sem kedveli, és leginkább nem foglalkozna a professzorral, de idővel belátja, hogy szüksége van a segítségére, ha meg szeretné oldani a gyilkosságokat.
Artemis/Selene esetében azt is megemlíteném, hogy az írónő eleinte úgy ábrázolta őt, hogy leginkább egy jégkirálynőhöz tudtam volna hasonlítani, akit egyáltalán nem érdekelnek a férfiak, sőt megveti őket, és ez alapján szerintem Artemiszre jobban illett volna az aszexualitás, mint az, hogy végül szerelmes lesz Theoba.
Ha már Theo, a legnagyobb problémám az volt, hogy elég kevés információ derült ki a múltjáról, csak a Helennel kapcsolatos dolgokról tudunk meg apróságokat. Egyébként egy intelligens, humoros fiatalemberről van szó, aki jól kiegészíti Selenet, egy kis modernitást hoz az istennő életébe, és kisegíti, ha épp arra van szüksége, nem az a tipikus sablon bad boy karakter, amit már megszokhattunk manapság. Talpraesett és tettre kész, ami egyes esetekben nem válik az előnyére, de összességében egy szerethető karakter. Mégis néha az az érzésem volt, hogy a mellékszereplőkről több mindent megtudtam, mint Theoról. Apolló és Artemisz kapcsolatáról mindenképp.
A mellékszereplők közül Apolló, illetve Perszephoné és Hádész volt a kedvencem, Hermészt nem sikerült annyira megkedvelnem. Sőt, egy kis ideig úgy éreztem ő lesz a rosszfiú a történetben, aki a szálakat mozgatja a háttérben, majd átterelődött a rituálé és a gyilkosságok mögött álló igazi „gonoszra”. Kicsit furcsa volt, hogy teljesen más oldalát ragadta meg az isteneknek Brodsky, mint az általam eddig olvasott könyvekben, ahol Apolló vicces volt és szórakoztató, Hádész pedig hátborzongató, mégis kedvelhető Perszephonéval együtt. Az Immortalsban ehhez képest Apolló számomra eléggé karót nyelt volt, Hádészék kapcsolata meg bizarr, főként az, hogy Perszephoné viszont szereti őt, és mindketten kicsit megzakkantak az évezredek múlásával.
Nagy előnye a könyvnek, hogy már az elejétől kezdve fenntartja az olvasó figyelmét, ugyanis mindig történik valami olyan, ami miatt folytatni akarja az olvasást. Végig pörögnek az események, mindig képbe jön egy újabb csavar, amin gondolkodhatunk. Viszont, számomra túlságosan hosszú, elnyújtott volt a könyv, ami elég sokat rontott az olvasási élményen. Hiába élveztem a történetet, sokszor azt vettem észre, hogy az oldalszámok múlását figyelem, mert már rég lezártam volna a történetet, amikor megint történt valami, ami miatt plusz száz oldallal hosszabbodott a történet. Beismerem, kellett bele az Orionos csavar, ami egyébként egy idő után egész könnyen kitalálható volt, mégis végig az volt az érzésem, mintha egy még szerkesztés előtt álló vagy egy kimaradt jelenetekkel bővített változatát olvastam volna a könyvnek. A fülszövegen feltüntetett Percy Jacksonos ajánlással pedig végképp nem értek egyet, mert egyedül a görög mitológia, a görög istenek, istennők az összes közös eleme a két történetnek.
Összességében tetszett a könyv, jó volt a világfelépítés, kidolgozott volt a háttérvilág, tetszett az ez az egész eltűnnek, legyengülnek, és már szinte halandóként élnek az istenek, mert már nem istenítik őket úgy, mint anno, amikor fénykorukat élték. Viszont véleményem szerint kicsit jobban ráfeküdhetett volna az írónő a karakterek hátterére, arra, hogy jobban megismerjük legalább a főszereplőket, hogy könnyebben kedvelhetőbbek legyenek. Ha én lettem volna a könyv szerkesztője, biztosan kivettem volna pár olyan részt, amit feleslegesnek tartok, hogy ne érződjön túlnyújtottnak a történet.
Ti szeretitek a görög mitológiával megfűszerezett történeteket?
Üdv,
Ti szeretitek a görög mitológiával megfűszerezett történeteket?
Üdv,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése