2015. november 27., péntek

A. M. ARANTH - FROSTBÍTAN RÉSZLET (HOLDÁRNYÉK #3.)

Az ígért részlet:

Felütés

„A régi útnak is véget kell érni.
Évezredekig járhatunk rajta, milliók lába taposhatja simára a köveket, az út mellett álló szobrokat elkoptathatja az eső, minden állandó és örök lehet – de minden út elfogy egyszer. Így működik a világ, ez az élet rendje.
Most, amikor úgy döntünk, hogy mégsem pusztítjuk el egymást véglegesen és teljesen, tudomásul vesszük, hogy külön utakat kell járnunk, és tudomásul vesszük, hogy mindkét útnak véget is kell érnie egyszer. Addig azonban békében élünk, a jelen békeszerződésben lefektetett alapelvek szerint.
Amikor pedig eljön az Utak Vége, és Égi Tűz hullik ránk a mennyekből, újra fegyvert fogunk, hogy rendezzük a tartozásokat. Mert az árulásnak ára van, és amit egy klán gonoszsága a nyakunkba öntött, még megtorlásra vár.”


„Azt beszélik, minden okkal történik.
Olyan, mintha lenne egy nagy könyv, és benne megírva minden, ami történni fog. Mindennek megvan a maga ideje, rendje, oka és következménye.
Mindennek, kivéve minket.
Bár mi tudjuk, honnan jövünk – az Elmondhatatlan Sötétségből, azaz a Fagyból – és tudjuk azt is, hogy hova tartunk – ugyanabba az Elmondhatatlan Sötétségbe -, mégsem lehetünk elégedettek. Nem, mert ez a világ kiveti magából a Sötétséget, azt a védelmező, puha fátylat, ami a mi létünk eredete, oka és célja. 
Ezért mi nem nyugodhatunk, amíg ebbe a védelmező, puha fátyolba nem fojtjuk a világot.”


Track No. 01.: Osztályzás

„Kedves Jerry!
Most néztem végig, ahogy elvitt téged a Modeus Carva autó. Kint voltunk még egy darabig a suli kertjében a többiekkel. Azt reméltem, hogy visszahoznak, kiszáll Theresa és mondja, hogy „Bocs, véletlen volt, összetévesztettük valakivel, tessék, Amy, visszakapod, vigyázz rá”, de nem, nem így történt. Most jöttünk föl a szobába, Lea már alszik, de én máris leültem levelet írni Neked, már most annyira hiányzol! Ne haragudj, hogy nem lesz ez egy hosszú levél, de nagyon álmos vagyok, addig viszont nem tudok lefeküdni, amíg nem írtam legalább pár sort. Persze, meg kell várnom, amíg Te írsz, hogy hova is küldhetem ezt a levelet. De akkor is, le kell írnom, hogy hiányzol! Meg, hogy szeretlek. Szerelmes vagyok, tudod?
Hihi. Az előbb elaludtam. Búcsúzom mára.
Maradok örök szerelemmel a Te
Amyd”

Villanásszerűen bukott át a Nap a lomha, álmatag bárányfelhők között. Fénye nagy nehezen utat talált magának a felhők közti vékony párafátyolon, és nyílegyenesen a mélykék víztömeg felé vette az irányt, mintha maga is felüdülésre vágyott volna. A hatalmas vízfelület egy partja felé száguldott. A part üres volt, de a vízen volt valaki.
A teljes szélcsendben szinte mozdulatlanul, egy hatalmas úszógumin ülve, elterülve egy lányt találtak a napsugarak. Bikinifelsőt és egy skótkockás úszó rövidnadrágot viselt, fejét hátravetve aludt a déli kánikulában.
A napfény végigsimított pirosra égett vállán, nyakán, és szeplőkkel bőven teleszórt arcán. A lány durcásan felmordult, és jobb szemét hunyorogva kinyitotta.
   Kékeszöld tekintet tükrözte vissza a Napot.

– Nem hiszem el, Amy, kicsim, hogy képtelen vagy nem leégni, legalább egyszer az életben – csóválta a fejét Tess Soleil lányát figyelve, aki épp a tengerből mászott ki a puha homokos partra.
– Könnyen beszélsz a napernyő alól, anya – közölte a lány, ahogy hóna alatt a hatalmas úszógumival odabaktatott – mondtam már, hogy nekem egyáltalán nem tetszik ez a hely?
– Igen, vagy kétezerszer, amióta itt vagyunk, de már elsőre se hittem el. – Tess nézte, ahogy Amy a homokba dobja a vizes úszógumit, a napernyő árnyékában, és hanyatt beleveti magát – Igyál valamit, ha már minden második nap csipkésre égeted magad a napon, legalább hőgutát ne kapj.
– A nap az egyetlen, amit szeretek itt – zsörtölődött Amy, ahogy felemelte lábát és megpróbálta a lábfejeire tapadt homokot lepiszkálni egymással. Nem ment.
– Tudom, hogy mit nem szeretsz itt, kicsim – Tess egy sóhajjal benyúlt a keze ügyében levő hűtőládába, és egy üdítőt nyomott Amy kezébe – de azon nem tudok segíteni.
– Tudom – Amy bocsánatkérőn nézett rá, ahogy átvette az üdítőt – ne haragudj, anya. Különben meg tudod, hogy szeretek itt lenni. Csak… bárcsak… még itt lehetne valaki.
– Még van itt valaki – egy fültől fülig érő vigyor érkezett, mögötte egy Gary, Amy fekete hajú ikertestvére. A fiú korántsem volt olyan világos bőrű, mint ikerhúga, egy vörös folt nem sok, annyi sem volt rajta. Ellenben jól állt neki a nap.
– Na, de jó nekem – nyögött föl Amy, és megrázta hosszú, nedves, szőke haját.
– Tudom, hogy nem rám gondoltál, nyugi – legyintett a fiú – az én társaságom különben sem vigasztalt az elmúlt napokban… neked Adonisz hiányzik.
– Menj már – Amy minden szomorúsága ellenére nem bírta ki mosoly nélkül – Adonisz… ha ezt Jerry hallja, ő lenne a legboldogabb ember a világon.
– Hát, őt nem tudja neked senki elhozni – bólogatott szomorkásan Gary, ahogy elterült a homokban testvére mellett – de azt beszéltük apával, hogy nem bírjuk már nézni a szomorú tacskó-arcodat, és szervezünk neked egy kis társaságot.
– Aha – közölte Amy kevés meggyőződéssel és kólába fojtotta bánatát. Kékeszöld szeme elgondolkodva kutatta a keleti látóhatárt, a végtelen óceánt. Európa felé. Jerry felé.
– Na jó, csak gondoltam, szólok – vont vállat Gary –, hogy jobb lesz, ha felkészülsz. Elvégre Lea meg Kim elég intenzív társaság tudnak lenni…
– Aha – bólintott Amy, aztán elkerekedtek a szemei. – Várj... micsoda?!
– Jól hallottad – nevetett Tess –, apád a repülőtéren van, őket várja. De Gary szűkszavúan írta le az érkezőket. Will és Enithree is jön.
– De ők hozzám – játszotta Gary a sértődöttet – nehogy már mindenki Amyt szeresse jobban!
– Viszont most krízisben vagyok – vallotta be a lány – nem tudom, kit öleljek meg.
– Mindenkit szépen sorban – kuncogott Tess – de először kend be magad testápolóval, ha már naptejjel nem voltál hajlandó. Itt van, tessék. – Nyomta lánya kezébe a flakont.
– Köszi – Amy újult lelkesedéssel kezdte a vállait kenegetni.
Mióta is nem látta a többieket? Ezer éve? Na jó, valójában csak a tanév vége óta. De az is… mikor volt már? Június elején. Most pedig már… Amy nem is tudta, mi volt. Július közepe? Augusztus vége? Tényleg megtippelni sem tudta. Még a levelek alapján sem, amiket Jerrynek küldött el – tekintve, hogy elküldte őket, választ pedig nem nagyon kapott. Összesen három válaszlevél jött, de azok is olyanok voltak, hogy jobban kétségbe ejtették a lányt, mint megnyugtatták…

Az elsőt még a tanév utolsó estéjén kapta. Addigra már egy teljes füzetet teleírt Jerrynek szánt hosszabb-rövidebb levelekkel, üzenetekkel.
Miután Jerry elment, szinte csak Kim tartotta benne a lelket, aki annyiszor kirángatta táncot tanulni, amennyiszer csak bírta. No, meg Lea, akivel minden második-harmadik este leosont a pincébe, valami édességet, gyümölcsöt vagy hébe-hóba egy-egy üveg Meledéawot „újítani”.
Azzal, hogy a Modeus Carva mágusai mágikus értelemben lezárták a sulit (vagy mi is volt az, amit csináltak), teljesen biztonságossá vált elvben, így szerencsére el is húzták a csíkot. Amy csak azért sajnálta, hogy mind eltűntek, mert titkon azt remélte, Theresából tud majd néha egy-egy kis hírt kisajtolni Jerryről. De hát nem így alakult. Sőt, ez a védőpajzs, amit a Modeus felhúzott a Moonshadow köré, teljességgel elvágta a bent tartózkodókat a képességeiktől. Persze ezt Amy nem érezte a saját bőrén, kénytelen volt elhinni Leának és a többieknek, ő maga nem tudta még konkrétan azt sem, mi is a képessége, nemhogy a használatról álmodozott volna…
Nem bánta. Bármit megadott volna azért, hogy normális diáklány lehessen, aki reggel a suliban találkozik a szerelmével, egy-egy csókot válhat vele egy félreeső sarokban, aztán egész délután álmodozhat arról, hogy másnap reggel ugyanez történik majd.
De nem. Mert nem volt ember. Halhatatlan volt, sőt, mi több, egyenesen az elfek hercegnője: apja, Ferdinand – azaz Feadherian – az elfek tanácsának vezére, királya, hercege, akármije volt.
De Amy még ezzel is kiegyezett volna, holott azt se tudta, mi az, hogy elf. Csak itt lett volna a fiú, akit szeretett.
De semmi sem hozhatta neki vissza Jerryt, akit elvitt a Modeus Carva, hogy „megadjanak neki mindent, amire a Kiválasztottnak szüksége lehet”. Mert szegény Jerryt érte a sorscsapás, hogy valamiféle messiásként kezeljék.
Amy is annak gondolta. Leával közös kis nyomozásuk folyamán egyértelműen erre jutottak a jóslatok alapján, amikre sikerült rátenniük a kezüket. Sőt, a jelek szerint maga az Igazgató, Lea apja, és a teljes Modeus Carva, az ősi mágusok is erre a következtetésre jutottak – ennek megfelelően el is vették Amytől Jerryt, egészen őszig… Már azon az éjszakán úgy érezte, hogy nem fogja kibírni. Szerelmes volt, és végre boldog, és elvették tőle azt, aki miatt ezt érezhette.
Már az első éjszakán levelet írt a fiúnak, bár még azt se tudta, hova küldje – ha egyáltalán elküldheti majd, ha lesz egy cím...
Reggel pedig az első ember, akivel találkozott Lea után, Carlo volt, az ebédlőben.
Azt már előző nap döbbenten megállapították, hogy az osztálytársaik – az ember osztálytársaik – nem igazán emlékeznek a végzetes estére a Wyvern-tavaknál. Valami halovány emlékük van még a tábortüzezésről, és arról, hogy onnantól mit is csináltak, de minden más teljesen ködbe veszett számukra, még az is, hogy hogyan tértek vissza Moonshadowba. Amy irigyelte őket érte, ő is szívesen elfelejtette volna a tomboló szörnyeteget, a karjaiban haldokló Sylvie-t… de tudta, hogy ez az ő terhe.
Carlo kicsit megrettenve várta, hogy a lány nekiesik-e. Egy mankóra támaszkodott, karjain lassan gyógyuló, nyúzott csíkok, csakúgy, mint arca egyik felén.
– Jó reggelt… Amy – köszönt bizonytalanul.
– Carlo – a lány diplomatikusan megölelte – köszönöm.
– Mit? – kérdezte a fiú, de huncut kacsintás kíséretében – ugyan már, te lány. Tartozom neked.
– De meg is halhattál volna…
– Te is. Pont ezért álltam közétek. Inkább én, mint te. Kávét?
– Elfogadom – Amy hagyta, hogy a bicegő Carlo egy asztalhoz ültesse (de csak most az egyszer), és egy bögre habos capuccino-t tegyen eléje.
– Egy valamit hadd kérdezzek – mondta Amy, és oldalra billentett fejjel nézett Carlo arcába.
– Kérdezz – a fiú egy nyögéssel lezuhant egy székre a lány mellé, de tőle szokatlanul kellően udvarias távolságban.
– Carlo, te meg se lepődtél, hogy egy… szörnyet látsz?
– Tudod – kezdte a fiú lassan, elgondolkodva –, Európában kétféle népség van, akik semmi ilyesmin sem lepődnek meg. Az egyik ilyen az északi ember: a norvégok, svédek, satöbbi. Náluk ugye vannak helyek, ahol fél évig éjszaka van, és állítólag az erdeikben olyan dolgok élnek, hogy őket nem lehet megijeszteni. A másikak mi olaszok vagyunk. Mi a fél szemünket mindig a túlvilágon tartjuk, a természetfelettire figyelünk. Persze a szomszédaink szerint csak a folytonos napszúrás miatt…
– Ebben is lehet valami – nevetett Amy. Carlo rámosolygott.
– Szép vagy, amikor nevetsz – állapította meg –, de tudod mit, ezt el se kezdem. A lényeg, nem, nem lepődtem meg. Ennyire én se vagyok sötét, Amy, látom, hogy itt a suliban sem csak emberek vannak.
– Hanem?... – kérdezte meglepetten a lány.
– Pont te kérdezed? – Most Carlo nevetett fel. – Ne akarj átverni, rossz hazudozó vagy. Mit tudom én, kik vagytok, mik vagytok. De emberek nem, ezt megmondom neked. De nem érdekel, hallod? Nem félek tőled, nem undorodom. Sőt. Sőőőőt… attól, hogy egy szörny támadt rád, nagyon kiakadtam, és azt tettem, amit kellett.
– Nem várhattam el ezt tőled… köszönöm – mosolygott rá Amy, és beleivott a kávéba – mmmh, ez nagyon finom!
– Vero Italiano – vigyorgott Carlo.
– Még egyet mondj meg – mondta elgondolkodva Amy – a többiek az osztályból nem emlékeznek semmire a tábortüzezés utáni időből. Te miért emlékszel?
– Egy kórházban tértem magamhoz, ahol összevarrtak – felelte a fiú – egy nagyon magas, hülyén beszélő férfi volt ott velem, aki azt mondta, hogy mielőtt elveszi az emlékeimet, a bátorságom jutalmául kérhetek egy dolgot.
– Mire te?...
– Mire én frászt kaptam. Mi az, hogy elveszi az emlékeimet? Meg olyan ijesztő, kék tetkó volt az egész arcán meg a kezein…
– Ja, tudom ki az… ismerem – nyögte Amy.
– Akkor nem kell körülírnom. De nem tőle ijedtem meg… hanem, hogy elveszi az emlékeimet? Nem is az, hogy hogyan, hanem az, hogy mennyit… vannak emlékeim, amiket nem akarok elveszíteni – elég egyértelműen Amyre nézett. A lány fülig pirosodott.
– És…
– És azt kértem, hogy ne vegye el az emlékeimet – nevetett Carlo. – Azt hittem, letépi a fejemet. Követelte, hogy vonjam vissza. Mire közöltem, hogy nem én! Én olasz vagyok, és kiállok amellett, amit szeretnék. Ilyenek vagyunk, mi olaszok, ezért nem szoktunk háborút nyerni. Nem váltogatjuk a szövetségeseinket, mint a zoknit.
– Csak a barátnőket… - kottyantott közbe Amy, de egyből meg is bánta. Carlo nem sértődött meg, félszegen elmosolyodott.
– Mit is mondjak… bár ne lenne igazad. Bár erősebb lettem volna. De… most bűnhődöm kicsit – felelte –, és ki tudja? Lehet, hogy ha legközelebb jársz majd velem…
– Óhhohhó – nevetett Amy.
– … akkor már tanulok a leckéből, és csak neked szentelem az életemet. Végül is, egy ilyen gyönyörű lánynak…
– Jaj, mielőtt még visszatér a régi éned – ugrott föl mosolyogva a lány – hagylak reggelizni. Köszönöm a kávét!
– Capuccino – javította ki Carlo. – Ha máskor kérsz, ejts útba, szöszke lány, jó? Te, mondd, egyébként Kimberlynek… neki van valakije?
– Na, vele csak ne szórakozz – csóválta a fejét Amy –, érzékeny lány, vele nem engedem!
– Vettem. Akkor Leával kell beszélgetnem?... nem tehetek róla, neked vannak a legszebb barátnőid…
– Totál reménytelen vagy! – nevetett Amy. – Vigyázz magadra!

Sophia Allman kiesésével – Amy újra és újra kénytelen volt emlékeztetni magát, hogy Sophia és a Köd… nos, egy és ugyanaz volt – valaki más vette át az óráit.
Elég nagy várakozással néztek a dolog elé.
– Lehet, hogy Frank Gothard ugrik be helyette – jelentette ki Will mindentudóan.
– Ki a hátam az a Frank Gothard? – érdeklődött lágyan Amy, Jerry üres padján ülve, a lábát lógázva.
– Will vesszőparipája – sóhajtotta Lea.
– Milyen vesszőparipám? Ezer éve akarok hozzá járni valamire, és soha nem sikerül.
– Szerintem Andrew veszi át a helyét – csóválta a fejét az Iras lány – neki ez valahol képzettségébe vág. Közgazdaság…
– Ne legyél optimista – szólt hátra elkínzottan Gary, olyan szenvedő hangon, hogy még Cecily is aggódva nézett fel rá készülő rajzából –, tuti, hogy a drága édes apád fogja átvenni az órákat.
– Már miért venné át ő?
– Mert ezt a szemét Gary Soleilt még nem szívattam meg eléggé – utánozta az Igazgató hangját Gary sötét mosollyal. Lea felkuncogott.
– Ez a görény Amy is elkanászodott az utóbbi időben – mélyítette el hangját testvére is –, itt az idő, hogy kapjon egy jó kis prefektust, aki majd kordában tartja. Például engem.
– Nem vagytok normálisak – vihogta Lea, Amy mellé dobta a szemüvegét, és ráborult a padra. Hangtalanul rázkódott a nevetéstől.
– Lea – Amy megrázta a pici lány vállát –, holnapra ezerszer leírod, hogy Amy egy címeres marha! Ha akar, ő maga is segíthet benne!
– Az a baj, hogy ez nem vicces – jegyezte meg Will. – Bármikor kaphattok ilyen büntetést.
– Milyen büntetést? – a hang az ajtó felől jött, és mindenkit megdermesztett. Az Igazgató, hosszú, fekete köpenyében úgy suhant végig a padsorok között, mint aki nem a padlón, hanem egyenesen a levegőn jár. Gary mindentudó, sötét tekintettel biccentett Lea felé. „Én megmondtam!”, formázta a szájával.
– Nos. – Az Igazgató masszív paksamétát ejtett nagy csattanással a tanári asztalra. – Mivel Sophia Allman tanárnőt baleset érte, én fogom helyettesíteni év végéig.
Gary felnyögött.
– Ha a lelkesedésnek arca volna, Soleil, esküszöm te lennél az! – csapott le a fiúra az Igazgató azonnal. – Igen, Cavendish úr?
– Igazgató úr – pattant fel a fiú az első padból, aki eddig is úgy jelentkezett, hogy majd leesett székéről –, milyen baleset érte Allman tanárnőt?
– Nos – a férfi sötét pillantást vetett Amyék felé –, maradjunk annyiban, hogy ez magánjellegű információ, Jack. Ha akarja, majd Allman tanárnő elmondja szeptemberben, ha visszajön tanítani. De már nem kell aggódni az életéért.
– Hát, már nem – súgta Lea Amynek.
– Térjünk a tananyagra, jó? – az Igazgató a papírtömeg tetejéről leemelt egy vastag köteget. – Nézzük meg az üldöztetés közgazdaságát. Vallásüldözések, etnikai harcok, minden érdekel…
– Igazgató úr – Jack Cavendish most kérdés nélkül felugrott –, elnézést, de a tanárnővel a ’70-es évek olajválságánál és a piaci biztosításoknál tartottunk.
– Nézz rám és felelj egy egyszerű kérdésre, fiacskám – förmedt rá Arnold Iras –, úgy nézek ki, mint Sophia Allman tanárnő?
– Ööö… nem.
– Fél pont. Még egy kérdés. Úgy nézek ki, mint akit érdekel, mit bohóckodtatok vele korábban?
– … nem.
– Bravó. Melyik volt az első jól dokumentált vallásüldözés, kedves barátom?
– Nem tudom…
– Akkor ülj le, és csináld azt, amihez a legjobban értesz.
– Igazgató úr… mihez értek a legjobban?
– Az intelligens arccal történő tökéletes hallgatáshoz – sziszegte a diri. – Sőt, tudod mit? Holnapra ezerszer írd le, hogy Amy egy címeres marha.
– Hééé – kapta föl a fejét Amy –, már megint mi rosszat csináltam?
– Édes, ahogy magadra veszed – mosolyogta az Igazgató –, de mi van, ha én most kivételesen egy másik Amyre gondoltam? Igazából csak a nem normális öcséd ihletett meg. És most, hajlandóak vagytok hagyni tanítani?...

Sötét balsejtelem szállta meg Amyt azzal kapcsolatban, hogy a délutáni filmes órát ki fogja átvenni a „balesetet szenvedett” tanárnőtől.
És igaza lett.
Az Igazgató komor arccal várta őket a mozi terem előtt.
– Jó napot – köszönt Amy, de inkább sóhajnak hangzott, mint valódi köszöntésnek.
– Aha – biccentett a férfi –, értesz te a lejátszókhoz? Be kéne állítani a filmet.
– Megoldom – bólintott a lány –, mit nézünk?
– Íme – az Igazgató egy dvd-t nyomott a kezébe. Fekete fehér kép volt rajta, egy rövid, szőke hajú keresztes lovag és egy fekete köpenyes alak. Sakkoztak.
– A hetedik pecsét – olvasta ki Amy.
– Az. Ideje, hogy egy kis kultúrát is befogadjatok.
Ezzel belökdöste Amyt a terembe. Szerencsére elég gyorsan sikerült a filmet beállítani, így a többiek nem látták, hogy ő csinálta, már a padban ülve várhatott mindenki mást.
A film maga az egyik legzseniálisabb alkotás volt, amit Amy valaha is látott. Egy keresztes lovagról szólt, akiért eljön a Halál, de ő még keresi az élete értelmét, így hogy húzhassa az időt, kihívja Halált egy sakkpartira. Halál beleegyezik, és a lovag vadul elkezdi keresni az élet értelmét…
Persze, az egész koncepció iszonyatosan illett az Igazgatóhoz, a sakkozó Halállal…
Gary meg is állapította, hogy a Halál olyan a fekete köpenyében a fehér arcával, mint az Igazgató.
– Nos – nézett szét a sértett, és miután megállapította, hogy sehol egy ember, Garynek esett. – Silavaleil, neked az agyaddal is baj van. Holnapra ezerszer leírod, hogy „Amy egy címeres marha”!
– Igazgató úr, ne már – csattant föl Amy is.
– Segíthetsz neki – vont vállat Arakhnis –, ezerszer, Al’Garech!
– Csak Gary.
– Bánom is én, Al’Gary – közölte az Igazgató. – Ezerszer.

Ahogy közeledett az év vége, úgy vált egyre stresszesebbé a suli. Amy őrülten megszenvedett a régi angollal, de – őszinte meglepetésére – még jobban a némettel.
A némettanár, Walter van Dassanstamen nem köntörfalazott.
– Fräulein Amy, ha szeretne értékelhető jegyet kapni, amivel büszkélkedhet jóképű német fiúk előtt, javaslom, húzzon bele – figyelmeztette a lányt –, különben igazán schlecht nyara lesz.
– Na, de tanár úr…
– Das heisst „Herr Lehrer”, nich wahr?
– Ööö… na, de Herr Lehrer, én nagyon igyekszem…
– Igyekszem ist nicht genug hier – mosolyogta a szőke félisten, amitől a csoport lánytagjainak fele az asztal alá olvadt (Amyre is volt valami ilyesmi hatása). – Szóval, tessék tanulni!
Régi angolon az Igazgató ennél jóval kevésbé kedvesen oldotta meg a figyelmeztetést.
– Amaranth, te betonagyú, nem tudom, miért vetted fel ezt az órát, ha egy egyszerű melléknévragozást nem tudsz bemagolni…
– Én igyekszem! De ez legalább… hatvan alak! Ehhez nekem idő kell!
– Volt rá egy heted. Egy hét alatt az Eiffel-tornyot megépíted nekem dobverőkből, ha azt adom fel házinak, értve?
Gary ilyen problémákkal nem szembesült. Ő már hetekkel év vége előtt biztonságosan le lett zárva egy sor tantárgyból. Mégis volt egy, ahol nagy nehézségekkel nézett farkasszemet.
Illetve, egyetlen nagy nehézséggel, amit Damien Karrava öklének hívtak.
Damien egy héttel a Wyvern-tavaknál történt szörnyűségek után jelent meg az iskolában. Csokibarnára égett, sárcsíkokat húzott az arcára, a ruhája ujjából és nyakából ágak, gallyak álltak ki, amiken csenevész, száraz levelek himbálóztak.
Saját bevallása szerint kicsit elkóborolt az erdőben, ahol megnyílt a harmadik szeme és megvilágosodott, aztán amikor látta a távolban a tomboló tüzet, és rájött, hogy egyedül kell hazajutnia Moonshadowba, mert senkire sem számíthat.
Úgyhogy hazakommandózott, lakatlan területeken vágott keresztül, farmokon osont át és teherautókra lopakodott fel.
Az igazgató megkérte, hogy heti három alkalommal üljön le beszélgetni az iskolapszichológussal.
Garyék eleinte jót nevettek rajta.
Aztán jött a küzdősportok óra...
– Nem az a baj, ha leütlek – magyarázta a tanár a csoportnak a félájult Gary hátában térdelve. – Az a baj, ha miután leütöttelek, nem kelsz föl. Ugye? Tigris! Talpra! Megmutatom a borda alá ütést még egyszer, aztán lehet gyakorolni.
Maga az érkezése se volt semmi. A fél iskola látta, amikor reggel, becsöngetés előtt alig tíz perccel bedübörgött a Moonshadow kapuján. Gary rohant oda hozzá.
– Tanár úr… mi történt?...
– Tigris – Damien arcán farkasvigyor terült szét –, mikor mi történt?
– Hát mi már egy hete itt vagyunk… és fönn a hegyen… a fél erdő leégett!
– Tényleg? – a tornatanár kómás arccal ránézett és nekitántorodott a kapu egyik oszlopának. – Bocsánat, de nem vettem észre. Azt hiszem, részeg voltam.
Ez túlzás, gondolta Gary. Még most is részeg.
Eve hangjára tért magához a révedezésből.
– Kíméljelek? – kérdezte a lány gondterhelt arccal, ahogy a demonstráció után párba állt Garyvel. – Olyan… fasírtnak tűnsz.
– Ha kímélni kezdesz, meghúzom a copfodat – hörögte Gary, és próbált nem összegörnyedni.
– Na de a fiúk csak annak a lánynak húzzák meg a haját, aki tetszik nekik – vigyorogta a lány, ahogy körözni kezdett Gary körül.
– Hát, ki tudja? – vicsorgott vissza Gary, ahogy összecsaptak.
Egyszerre zuhantak a földre, mindketten tökéletes ütést vittek be a másiknak.
– A megtestesült csata! – bömbölte Damien izgatottan –, mindkét harcos a földre hull! De felkelnek! És folytatják a küzdelmet, amíg valamelyikük lenn nem marad!
– Én most így lenn maradok! – emelte jelentkezésre a kezét Gary.
– Segítek! – Damien elkapta a felnyújtott kezet, és alaposan félreértve a helyzetet felhúzta Garyt. – Tetszik a hozzáállásod, Tigris! Gyerünk! Üsd ki a kiscsajt!
– Eve vagyok, nem kiscsaj – morogta a lány, ahogy fájdalmas arccal feltápászkodott.
– Szerezz magadnak nevet a csatamezőn, és utána meglátjuk! Mutasd, mit tudsz!
A lány olyan vehemensen jött Garyre, hogy szinte elsodorta. Hárított, hárított, visszaütött, aztán megint védekezni kényszerült. Aztán kapott egyet a jobb oldalába, És azzal párhuzamosan egy rúgást. Ezzel Eve elszúrta, hiszen feladta az egyensúlyát. Gary elkapta a lábát, és kirúgta a másikat.
A lány halk sikkantással zuhant hanyatt a szőnyegre, Gary érkezett rá, hogy lefogja. Dühödten, alig pár centiről néztek egymás szemébe, és Gary érezte, hogy saját tekintete is valószínűleg úgy bök, mint egy kard. Pislogott párat.
– Na, ilyet akarok látni mindenkitől! – A tanár szinte tombolt a gyönyörtől. – Nem kell kímélni az ellenséget, sem magatokat! Ha meghaltok a csatában, a szeretteitek meggyászolnak majd, de ha elvesztitek a csatát, akkor még csak meg se gyászolnak! Gyerünk!
– Ejnye, de jó valaki! – Eve szélesen elmosolyodott. – Ha nem tudnám, hogy jársz valakivel, én nagyon járni akarnék veled!
Gyors mozdulattal adott puszit Gary arcára. A fiú döbbenten nézett vissza rá.
– Jól van na, perverz vagyok, szeretem, ha egy fiú erősebb, mint én – nevetett a lány, ahogy Gary felhúzta –, és tudom, hogy tiltott pálya vagy, ne aggódj.
– Megnyugodtam…
– Azért ha összevesztek, szólsz, ugye?...

Az utolsó kvíz-est is rohamosan közeledett.
Selma kivételével minden csapatvezetőnek volt még reális esélye a győzelemre, így egyre többször lehetett látni őket az ebédlő ajtajánál, ahogy elgondolkodva nézegetik a pontszám-táblázatot.
Egyik vacsoránál Gary előrehajolt, és odasúgta a többieknek:
– Lea, Amy, Eni, Will. Jól figyeljetek. Az utolsó kvízversenyre egy csapatban kell lennünk, hogyha győzni akarunk. És én azt is tudom, hogy hogyan tehetjük meg mindezt.
– Na, és hogyan? – vonta föl a szemöldökét Will kétkedőn.
Gary fölényesen elmosolyodott.
– Tudom, hogy mi alapján fognak beosztani – mondta.
– Tudod? Honnan? – hitetlenkedett Enithree is.
– Kiszedtem Andrewból. – A fiú mellkasa csak úgy dagadt a büszkeségtől. – Figyi, az utolsó kvízen legutóbb nem a csapatvezetők választhattak maguknak csapatot, hanem a játékosok csapatvezetőt. Értitek? Méghozzá minél magasabb valakinek az egyéni pontszáma, annál előbb választhattak. Will, te top tízes vagy, tuti szinte elsőként választhatsz majd. Amy, te se vagy rossz, de kicsit lejjebb vagy, mert kihagytál egy alkalmat...
– Kösz, hogy felemlegeted!
– Lea, te szinte Amyt súrolod...
– Súrolom. Szinte. Köszi!
– Na, de értetek! Gyertek mind hozzám! Együtt nyerni fogunk!
– Tudjuk, Gary – sóhajtotta Lea. – Csocsó.
– Többek között, igen! Na, velem vagytok?
– Veled – bólintott komoly arccal Will.
– Na, örülök, hogy rád lehet számítani, cimbora! – veregette meg a vállát elégedett mosollyal Gary. De azért a többiektől is begyűjtötte a beleegyező bólintásokat. Kimtől és Arithától meg egy-egy nagyon szomorú pillantást, hogy őket nem foglalta bele a tervébe.

A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a Moonshadowban elvárás volt minden év végén legalább egy tárgyból kiemelt vizsgát tenni. Gary két héttel év vége előtt csipkésre verette magát küzdősportok címszóval, és ezzel meg is volt.
Kim gimnasztikából és táncból is vállalt egy-egy vizsgát, szintén jó előre, hogy utána tudjon a javítókra koncentrálni. Az egyik osztálytársuk, Grant rajz és fotózásból ment – készített is rá jó időben egy A2-es ceruzarajzot Kimről, akit beállított egy kicsavart táncos pozícióba a suli kertjében. A rajz csodálatos szép, a lány pedig iszonyatosan elhasznált lett.
– Ha legközelebb ilyet kér, szóljatok, hogy ne vállaljam – nyögte, ahogy Amy és Lea mellé feküdt a fűbe.
– Ugyan már, Kim – csicseregte Lea démoni mosollyal, ahogy Grant pár méterrel arrébb lakkal fújogatta a rajzot – ismerünk, mint a rossz pénzt, ha egy szépszemű fiú megkér, te azonnal vetődsz, hogy segíts neki!
– Menj a fenébe! – Kim nyelvet öltött rá.
Még Aritha is három héttel év vége előtt levizsgázott. Méghozzá németből.
Ötösre.
– Mi a trükköd? Hogy csináltad? – faggatta Amy egy este, ahogy vacsorájukat vették át. Érezte, hogy jobb lenne, ha belehúzna ő is, égett a lába alatt a talaj.
– Hát – a babaarcú lány bocsánatkérőn mosolygott Amyre –, én szerelmes vagyok a tanárba.
– A…ha – nyögte Amy –, oké... Ennyi?
– Igen – vont vállat Aritha, ahogy ruganyos léptekkel elindult a szokásos asztaluk felé –, ebből fakad minden más.
– Na jó, de ez nekem nem fog menni – nyaggatta tovább Amy –, mégis, hogy tanultál meg ennyi mindent ilyen gyorsan és jól?
– Nem aludtam. És… szerelmes vagyok a tanárba. Mondtam már?
Igen. Már mondta.
Aztán egy este, amikor befejeztek egy Doctor Who epizódot Amy laptopján (amit pisztoly nélkül ugyan, de visszakapott a Modeus Carvától), Lea odafordult szobatársához.
– Ame, vizsgázzunk régi angolból.
Amy éppen az egyik lábujjkörmét piszkálta. Erre felkapta a fejét, és úgy nézett Leára, mint egy különösen émelyítő szagot árasztó, felborult kukára.
– Nem, most komolyan! – erősködött Lea – figyelj, a régi angolnál tudjuk, mit kell tudni. Nem olyan, mint a német, ahol beszélgetni kell a tanárral, és a jó ég tudja, mit fog kérdezni! Itt van x darab táblázat, x darab szöveg és ennyi. Bemagoljuk, és kész.
– Lea, ez most olyan volt, mintha azt javasolnád, hogy indítsuk el az apokalipszist!
– Most miért?
– Ne haragudj, de semmi indíttatást nem érzek, hogy apukádnál vizsgázzak – csóválta a fejét Amy, felhúzta és átkarolta térdét, és visszatért a lábujjai piszkálásához.
– Én sem. De csak nála vannak egyértelmű elvárások. És nem kell hozzá semmi, csak egy dolog.
– Mi?
– Sejhaj – vigyorogta Lea – le kell ülni és magolni. Nem kell érteni, kombinálni. Tudjuk, mit akarunk, tudjuk, hogy érhetjük el. Meg tudjuk csinálni.
– Nem vagy magadnál – nevetett Amy – de tudod mit? Jó. Próbáljuk meg.
És onnantól kezdve a tanulás soha nem látott mennyisége árasztotta el őket.
Amikor Kim becsempészett a suliba három kis üveggel a legújabb bodzás sörből, vagy amikor Gary és Will megpróbálta a kertbe kicsalogatni a lányokat, mind ugyanolyan brutális ellenállásba ütköztek.
Amy és Lea minden este fájó csuklóval tért aludni, annyi ragozási táblázatot és szószedetet másoltak le. Szobájuk szürke kőfalait kitapétázták óangollal dúsan teleírt lapokkal, és mindennek megvolt a maga helye. A melléknévragozások a szekrényajtókon, a főnévragozások a kandalló fölött, a szószedetek az ajtó mellett, a példamondatok a padok fölött voltak a falon…
Amikor Kim, mint a kísértés árnya, belépett a szobába, tátott szájjal nézett végig a szobán.
Amy meg Lea meg rajta. A táncos lány rá nem jellemző lazasággal egy tangapapucsban csattogott át hozzájuk, egy farmer miniszoknyában és egy kék, ujjatlan felsőben. A bal karján átvetve hozta a piszkosul meleg fekete köpenyét, jobbjában a három kis üveg.
– Nem – közölte Amy a sörökre mutatva – léorndan.
– Léorndan – bólogatott Lea megerősítésként. Mindketten a padjuknál ültek, és javában másolták egy Aelfric nevű írnok szövegét.
– He? – közölte Kim, ahogy becsukta maga mögött az ajtót – mi van?
– Néoht – csóválta a fejét Amy – léorndan.
– Ebből semmit sem értek!
– Semmi – fordított Lea – tanulni. Kell. Holnap vizsga. Apánál.
– Faeder – javította ki a szőke lány, és egy pillanatra sem hagyta abba a másolást.
– Betegek vagytok – csóválta a fejét Kim, és feléjük nyújtotta a bodzás söröket – inni. Most. Kimmel.
– Nem lehet – borzongott meg Lea.
– Fele annyi alkohol van csak benne, mint a normális sörökben – Kim lassan könyörgőre fogta – ennyi belefér. Nem?
– De – Amy felkapta a fejét. A meleg ellen felkontyolta a haját, szemében megszállott tűz égett – ennyi bele.
– Na végre – sóhajtott Kim megkönnyebbülten, ahogy átadott nekik egy-egy üveget – már azt hittem, orvost kell hívnom.
Felszisszentették az innivalót, Kim elégedetten letelepedett Lea ágya mellé, a földre, a falnak döntve hátát.
A másik kettő meg visszafordult a tanulnivalóhoz a sörrel a kezükben.
– Hééééééé – közölte a táncos lány – nem erről volt szó!
– Végig kell érnünk Aelfric Előszaván – mondta Amy, és folyamatosan fordított.
– És én? Unjam halálra magam?
– Nézd, játssz ezzel – Amy felkapott valamit az asztaláról, és hátra sem nézve Kim felé dobta. Egy átlátszó körömlakk.
– Mit csináljak vele?
– Lakkozd ki a körmeid.
– Komolyan? Azt hittem, a szemembe kell önteni!
– Bocs. De Aelfric Előszaván…
– … végig kell érnetek. Aha, értem. Hát jó, akkor lakkozok.
– Gód.
– F igyeljetek, nem lehetne szó arról, hogy nem régi angolul beszéltek hozzám?
– Né.
– Reménytelenek vagytok – sóhajtotta Kim, és nekiállt kilakkozni a körmeit.
Jó lassan, óvatosan csinálta, maximális odafigyeléssel. Különben is nagyon béna volt ebben, nem szokta festeni a körmeit.
Végigért a kezein (a söre elfogyott), aztán vette a lábujjait.
Mire azokkal is végzett, minden megszáradt, már kezdett besötétedni. Barátnői egyszerre, mintegy varázsütésre fejezték be a másolást.
– Kész – dőlt hátra Lea – apa nem fog tudni olyat kérdezni, amit nem tudunk.

Elhamarkodott kijelentés volt.
Amy az Igazgatóval szemben ült. Az egyenruhája forrónak tűnt, úgy érezte, az izzadság patakokban folyik végig a gerince mentén, és még ülve is érezte, hogy remeg a térde.
– Amikor megláttam a neved a tantárgyi vizsgánál – szólalt meg Arakhnis morogva – azt hittem, Thomas egy különösen ízetlen tréfát játszik velem. De most, hogy itt vagy, látom, hogy ennél súlyosabb a helyzet. Amaranth… mi a búbánatot gondoltál, amikor régi angolból jelentkeztél?...
– Ittas lehettem, Igazgató úr.
– Igen, én is így képzelem… na jó. Főneveket fogok mondani. Te pedig elmondod, milyen nyelvtani neműek, mit jelentenek, és végigragozod. Értesz?
– Igen.
– Jó, kezdem. Léoht!
– Fény… hímnem – és végigragozta.
– Cyning!
– Király… hímnem – és már ragozta is.
– Pffff. Stán!
– Kő. Hímnem…
– Hwál!
– Bálna vagy nagy hal…
– Amaranth, ne már – az Igazgató kétségbeesettnek tűnt – oké. Nehezítek. Ragozott szavakat fogok mondani. Fugeleras!
– Gombák. Többes szám
– Ryhtnordanwindas!
– Ööö… az északi szélnek a valamije. Genitivus alak.
– Geworht!
– Készült. Múlt idejű ige.
– Stéorbord!
– A hajó menetirány szerinti jobb oldala. Alanyesetben.
– Rendben. Látom, hogy mintha tanultál volna. Nos, kapsz egy fordítanivaló szöveget. Szószedet tartozik hozzá. Olvasd és fordítsd!
– Máris – Amy azonnal olvasni kezdte, a legjobb tudása szerint kiejtve a szavakat – Óhthére széde hisz hlávorde, Elfréde küninge, száet hé éalra nordmonna norszmeszt búde…
– Fordítsd!
– Óhthere mondta a… az urának, Elfréde királynak, hogy minden… hogy az összes északi ember a lehető legészakabbra levő földeken lakik…
És ez így folytatódott egy álló órán keresztül. Az Igazgató becsülettel próbálkozott sarokba szorítani a lányt, de nem talált fogást rajta. Amy mindent tudott.
Ahogy javában olvasta ennek az Óhthére nevű tengerésznek a cirka ezerkétszáz éves beszámolóját, és egyből fordította is, az Igazgató a tenyerébe temette az arcát, és ujjai között nézett Amyre, növekvő kétségbeeséssel fekete szemeiben.
– Elég lesz – sóhajtotta megtörten egyszer csak, és maga elé vette az osztályozólapot – Amaranth, nem tudlak hova tenni. Néha olyan érzésem támad, hogy nem is vagy teljesen idegbajos és ostoba.
– Köszönöm, Igazgató úr.
– Ne flegmázz, nem áll jól! Szóval most adok neked egy jelest. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de megérdemled.
– Köszönöm…
– Ne köszönd, megdolgoztál érte. De egy kérdésre válaszolj nekem. Azért kell neked a régi angol, mert szeretnél valamilyen talált szövegeket lefordítani?
És itt nem volt Leának igaza. Erre a kérdésre Amy nem tudott felelni.
A szíve a torkában dobogott. Persze, hogy erre kellett neki. De ha ezt megmondja, leleplezi, hogy tud a jóslatokról… és ezt nem tehette.
– Milyen talált szövegekre tetszik gondolni? – kérdezte válasz helyett.
– Mit tudom én, miket nézeget egy magadfajta lány mondjuk az interneten – vont vállat az Igazgató – de még belőled is kinézem, hogy esetleg találtál olyan óangol szövegeket, amik felkeltették az érdeklődésedet. Olyasmik, amikről úgy érzed, befolyásolják az életedet. Vagy másokét, akiket ismersz.
– Valami, amit ezer éve leírtak? Hogyan befolyásolná az életemet ilyesmi?
– Beszélnek sok mindent – mondta az Igazgató, ahogy fel se nézve töltögette Amy osztályozólapját – beszélik, hogy Európában olyan oszlopok állnak, amelyekbe jóslatokat véstek a kiválasztottal kapcsolatban.
– És?...
– És te történetesen a kiválasztott barátnője vagy – mondta az Igazgató, és élesen, fürkészőn Amyre pillantott.
– És ez igaz? Az oszlopok meg a jóslatok? – kérdezte a lány a lehető legunottabb arccal.
– Nem hallottál még erről?
– Kellett volna? Igazgató úr, ez nem volt tananyag azon az órán sem, ahol… felvilágosított minket. Mást meg nem tudok, csak azt, ami ott elhangzott.
– Értem – Arakhnis a tőle telhető legbarátságosabb mosolyával jutalmazta Amyt, aztán átnyújtotta neki az osztályozólapot – ezt kérlek, add be Thomasnak. És küldd be a következőt. – Hǽl ábéode, Amaranth.
– Hǽl ábéode, Igazgató úr.
Amy beküldte a szemmel láthatóan pánikhatáron táncoló Leát, aztán kigyönyörködte magát a jelesében, majd elsétált leadni a lapját Thomasnak. Amikor végzett ezzel, teljesen üresnek érezte magát.
Kisétált az iskola előkertjébe, kiválasztott egy helyet, ahol senki nem üldögélt, és hanyattfeküdt a fűben. Az égre bámult és arra gondolt, hogy ha Jerry – akárhol is legyen – felnéz az égre, ugyanezt a kéket látja, ugyanez a Nap mosolyog le rá… és így már nem lehet olyan nagy a baj.

Lea Amyvel ellentétben nagyon sok mindenre nem tudott felelni, és egy kettessel meg kellett elégednie.
Elfogadta.
Innentől sorban jöttek a jegyek. Will kasszírozta a legjobbakat: ő még a legnehezebb tárgyakból is megkapta a jeleseket, látszólag minimális munkával. Cecily is hasonló eredményeket ért el, bár ő váltig állította, hogy csupán a szerencsén múlt minden. Kim igazi művész-álmodozóhoz méltón jól teljesített a humán tárgyakból, különösen töriből, Leához hasonlóan. Gary és Amy meglehetősen hasonló eredményekkel büszkélkedhetett (kivívva maguknak a „klónkatonák” gúnynevet az osztálytársaiktól), a közös tantárgyakból egyedül irodalomban különböztek: ott Gary kettest kapott, míg Amy jelest.
– Fogadjunk, lefizetted azon az óangol vizsgán! – háborgott a fiú, ahogy a kollégium felé sétáltak át – tudom már! Megmasszíroztad a hátát, vagy valami!
– Hülye – vágta oldalba Lea.
– Ne bántsd, olyan aranyos, ahogy irigykedik – vigyorogta Amy, aztán hirtelen váltással nagyot sóhajtott – kíváncsi vagyok, Jerryvel mi van… Olyan jó lenne tudni róla valamit!
– Amint tud, biztosan írni fog – jegyezte meg tőle szokatlanul együttérzőn Gary – és akkor megtudod a címét és föladhatod azt a paksamétát.
– Rá fog menni a zsebpénzem – hördült föl Amy – már egy tonna levelet írtam neki.
– Grafománia – csóválta a fejét Gary.
– Szerelem – helyesbített Amy, de Lea is szúrós szemekkel mérte végig a fiút.
– Vááá, és hamarosan év vége! – táncolta körbe a csapatot Kim ruganyos léptekkel, talán, hogy elterelje a beszélgetést a kissé fájó témáról – ti várjátok már?
– Mint a lottófőnyereményt! – közölte Gary mohón.
– Hát ja, eléggé – ismerte be Amy is – de ugyanennyire félek is tőle.
– Mert?
– Mert jól érzem magam Lea szobatársaként – válaszolta szőke lány, kivívva egy széles mosolyt lakótársától – és tök jó, hogy ha valamelyikőtökkel találkozni akarok, akkor egyszerűen átmegyek hozzá. Két perc alatt, hiába baromi nagy a kolesz.
– Na jó, de ha nyárra haza is költöztök, akkor is itt leszünk – vetette fel Lea félszegen, bár látszott, neki sincs ellenére barátai közelsége.
– Hát, én őszintén remélem, hogy nem kell hazaköltöznünk nyárra az év vége után – közölte Amy, ahogy besorjáztak a kolesz ebédlőjébe – a legjobb az lenne, ha hazamehetnénk, amikor akarunk, de bent maradhatnánk, ha szeretnénk.
– Végül is, általában így szokott történni – erősítette meg lakótársa – szóval, reménykedjünk!

A Moonshadowban minden év végén, utolsó tanítási nap volt egy bizonyítványosztás.
Ez a szertartás nagyban hasonlított a prefektusavatóhoz: az esti szürkületben gyülekeztek a diákok, osztályonként az udvaron. Földbeszúrt rudakon lógó lámpások világítottak, és aki akart, hozhatott fáklyát (és mindenki akart), így mindenütt táncoló lángocskák világították meg a diákokat.
Amy, Lea és Kim összekarolva érkeztek. Langyos, nyár eleji szellő fújdogált a sűrűsödő sötétben. Néha olyan erővel csapott le a tömegre, hogy megremegtek a lángok, és még Gary amúgy tökéletesen egyeses, fekete haját is össze tudta borzolni.
Mivel osztályfőnök nélkül maradtak, a kilencedikesek egyszerűen összeverődtek a tizedikesek mellett. Gary érzékeny búcsút vett Enithreetől, aztán csatlakozott a többiekhez.
– Azt még nem is mesélted, hogy hogyan jöttél össze Enivel – jegyezte meg Lea semleges hangon.
– Hát, igazából azért, mert semmi extra – felelte Gary – annyi volt, hogy, ugye amikor kérdőre vontuk őket, és kardot rántottak ránk…
– Rám – helyesbített a táncos.
– Igen, kardot rántottak Kimre, én beálltam közéjük, hogy ne hülyéskedjenek már! Aztán párszor találkoztam a kolesz folyosón Enithreevel a szobám felé menet, és beszélgettünk. Nagyon lenyűgözte, hogy milyen bátran beugrottam közétek.
– Meghiszem azt! Szerintem még a Tornyokban is rajtad röhög mindenki azóta – vigyorogta Kim.
– Röhög?! Lelkük rajta. Na, de vissza a témához, egyik nap, beszélgetés közben megcsókolt. És hát akkor elkezdtünk járni.
– Igazán megható – sóhajtotta Lea.
– Hé! Ne szekírozz, te akartad tudni!
– Nem szekírozlak, csak megállapítottam.
– De igenis szekírozol!
– Komolyan, annyit szívjátok egymás vérét, szerintem előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül együtt lesztek – sóhajtotta Kim vigyorogva.
– Mi? Neeeeem!
– Ezzel a nagyorrú bunkóval?! – tiltakozott Lea is.
– Lea, Soleilnek nagyobb baja is van az orrméretén kívül – jött a hang a sötétből. Az Igazgató szinte a semmiből olvadt elő előttük – nem a külső jegyei alapján kell elítélni. Van elég belső értéke, amik miatt megvetheted.
– Köszönöm, Igazgató úr.
– Nincs mit. Na, csak mivel kiesett az osztályfőnökötök, gondoltam, rendbe szedlek titeket egy kicsit a bizonyítványosztás előtt. Mindenki itt van? Hadd számoljalak meg… álljatok be hármasával. Így. Na… jó lesz…
– Tanár úr, hol van Jerry? – kérdezte valaki hátulról.
– Még mindig ösztöndíjas úton, kedves Ford úr. Ha még ezerszer el nem mondtam. Carlo, csámpázz már be a sorba, légy szíves. Igen, tudom, olasz vagy, bele se kezdj… jó. Elegen vagytok. Rendben. Kétlem, hogy valaki dicséretet kapna közületek, de ha igen, akkor tessék kifáradni a pódiumhoz? Szőkék is megértették? Amy?
– Már megint mit követtem el?
– Ne mártírkodj, nem áll jól – Arakhnis lengedező köpennyel már el is tűnt a sötétben.
A pódiumra közben két végzős – az egyikük Lea nővére, Anna – felcipeltek egy nagy fémüstöt, amiben a tanév lángja égett a prefektusavató óta. A diákok lassan mind elhallgattak, várakozásteljesen fordultak az emelvény felé. Anna és a végzős fiú megálltak két oldalt a nagy üst mellett. Arcukon narancsszínű fény égett.
Aztán hirtelen ott volt az Igazgató, mint egy magas, hatalmas pók, ami valahonnan fentről ereszkedett le.
– Gőzöm sincs, hogyan csinálja – súgta Lea Amynek.
– Kedves Moonshadows diákok – kezdett bele Arakhnis, mielőtt Amy felvázolhatta volna a pókfonalas elméletét – valamint kedves szülők, akik eljöttek erre a ma esti bizonyítványosztásra! Újabb tanévet zárunk. Intézményünk ősi elveihez és magas elvárásaihoz, úgy érzem, idén is többnyire hűek tudtunk maradni. Megkérném a tantestület tagjait, hogy állják körül a pódiumot.
A homályban szürke köpenyes tanárok lepték el az emelvény környékét, és fordultak szembe a diákokkal.
– Idén is voltak közöttünk kiemelkedő tehetségek, tanárok és tanulók közt egyaránt – folytatta az Igazgató. Hangja eltöltötte az udvart, bár most se használt semmiféle hangosítást – voltak nagy örömök és voltak nagy tragédiák. Emlékeznünk kell Ashley Soleilre, aki tizedikes diák, kiemelkedő tanuló, vidám barát volt. Halála megrázott, de intő jel is volt egyben, hogy valami nincs rendjén, valahol valamit nem jól csináltunk. Azóta olyan intézkedéseket tettünk, amelyek teljes bizonyossággal kizárnak minden hasonló eseményt. Az élet pedig megy tovább… mi sem állhattunk meg hosszan. A második félév sokak számára szinte egy új életnek tűnhetett, hiszen kivétel nélkül mindenki jobb eredményeket ért el, mint az elsőben…
– Nem csak ezért – sutyorogta maga elé Gary. Testvére hangtalanul bólintott. Na igen. Új élet…
– És sok kiemelkedő teljesítmény is kötődik a Moonshadow diákjainak nevéhez. Elsőként a végzősök közötti különleges tehetségeket szeretném szólítani. Adam Feldtet az állami matematika versenyen valamint a fizikaórákon nyújtott első osztályú munkája kapcsán tüntetem ki.
– És ezt most egyesével? – nyögte Amy, ahogy az Adam nevű fiú kisétált és az Igazgatótól átvett egy emléklapot.
– Igen. Osztályonként – ásította Lea – most lehet relaxálni.
– Tőlünk vajon ki kap? – kérdezte Gary.
– Gondolom Paul Stanley – felelte unottan Will – a biológia-zseni.
– Meg te – súgta Cecily – a szám-tech miatt.
– Jó, talán én is.  De annak a versenynek még nincs is vége, amiért engem esetleg jutalmaznának. Paul lesz.
– Na ja – sóhajtotta Amy, és jobb híján a sötétségbe meredt.
Vajon ott, ahol Jerry van, most milyen az idő? Süt a Nap? Reggel van vagy este?
Elkerülhetetlenül az eszébe jutottak Jerry mosolygós, barna szemei, és az osztálykirándulás a Wyvern-tavaknál… a napsütés… a finom, simogató, hűvös víz… Jerry keze a hátán, a vállán…
Merengéséből Gary riasztotta meg, aki ormótlan, szemét módon előrelökte.
– Mi a… mi bajod van? – sziszegte hátra Amy.
– Téged hív, te tökkelütött! – válaszolta egy fültől fülig érő vigyorral testvére.
Amy a legteljesebb döbbenettel fordult a pódium felé.
Az Igazgató őt nézte. A tanári kar őt nézte. Az eseményen megjelent szülők őt nézték. Ami azt illeti, a Moonshadow összes diákja őt bámulta.
Az Igazgató kezében volt egy emléklap, az arcán pedig egy kényszeredett, ideges mosoly.
– Gyere, gyere, Amy Soleil – mondta túlságosan is kedves hangon – igen, jól hallottad, neked szóltam.
– Basssssszus… - sziszegte a fogai között Amy, ahogy leszegett fejjel a pódium felé lépett. Pár gyors lépéssel ott termett, és ahogy megállt előtte, nem kerülte el a figyelmét az utálattal teli pillantás, amit Anna vetett rá.
– Mivel jó szokásodhoz híven nem figyeltél – mosolyogta az Igazgató. A szülők felől halk kuncogást hozott a szellő – elmondom, hogy a holt nyelvek és a zene terén nyújtott kiemelkedő teljesítményed jutalmazom ezzel az emléklappal. Utóbbi a teljes zenekarodnak is szól, hiszen bátran állíthatjuk, hogy lassan országos sikereket értek el, amire természetesen az iskola nagyon büszke.
Ahogy előrehajolt és a lány kezébe adta az emléklapot, fekete haja előrehullott válla elé, és fenyegetően nézett Amyre.
– Bár a magaviseleted ellene szól – suttogta, ahogy kezet fogtak – de ezt jövő évben lerendezzük.
– Köszönöm. Alig várom – vágott vissza halkan, édesen mosolyogva Amy.
– Meghiszem azt… tűnés – Arakhnis töretlenül mosolyogva megveregette a lány vállát.
Amy visszasétált a többiekhez, és csak ekkor fogta föl, hogy szinte az egész osztály és a fél iskola tapsol. Elkapta Lizairi pilantását a tömegben. A lány olyan büszkén vigyorogva ütögette össze a tenyerét, mintha a saját testvére nyert volna valamit.
– Megünnepeljük! – sutyorogta neki izgatottan Lea – szerzünk valami finomat a pincéből és koccintunk rád! Tényleg nagyon ügyes voltál!
– Így van! – Gary megveregette a vállát – látod, hugi, kifizetődő dolog a nyalás!
– A jó édes… - könyökölt hátra Amy dühödten. Gary nevetve félrelépett a csapás elől.
– Mondom Gary Soleil – dörrent az Igazgató hangja sokadszorra – hol vagy?
– Kifizetődő a nyalás – súgta oda Amy gonoszul, ahogy testvére halálra váltan kilépett a pódium felé.
– A harcművészetek terén elért kiváló eredményeid miatt terjesztett fel hozzám Karrava tanár úr – az Igazgató hangjában egyértelműen érezni lehetett az utálkozást, a nevezett Karrava tanár úr pedig egyáltalán nem csinált titkot abból, hogy boldog, fültől fülig vigyorgott, és integetett a pódium oldalából Garynek – nem szoktam egy ajánlás alapján senkinek dicséretet adni, de Karrava tanár úr nagyon… nagyon erőteljesen érvelt amellett, hogy neked jár.
– Bakker! Megverte a dirit! – Vigyorogta Will. Kim felvihogott.
– Szóval érezd magad megtisztelve néminemű bizalommal – susogta az Igazgató, ahogy átadta az emléklapot Garynek, és kezet fogott vele – és nőj fel ehhez a bizalomhoz.
– Igyekezni fogok…
– És hazudsz, mint ahogy egy becsületes elfhez illik. Na, lelépés.
Garyt nem tapsolta meg senki, ahogy visszakotort az osztályhoz.
Senki, kivéve Damien Karravát. A küzdősportok tanár úgy tapsolt és füttyögött, mintha koncerten lenne, és szemlátomást nem tűnt föl neki, hogy egyedül csinálja.
Az emléklapok kiosztása után az Igazgató még mondott pár dolgot, de olyan lelkesedéssel, mintha a világvégéről magyarázott volna, aztán eloltotta a tanév lángját (az nem látszott, hogyan, bár Garynek és Willnek volt néhány ötlete, és persze meg is kellett osztaniuk őket), és oszlást intett.
Diákok és szülők lepték el pillanatok alatt az udvart, és lépni sem lehetett semerre. Úgyhogy Amyék úgy döntöttek, kihasználják az időt.
Valószínűleg egy-két ember kivételével mindenki komplett idiótának nézte őket, ahogy ültek a fűben, és széles mosolyba öltözve énekelték a „Tanulni kell” című dalt, ahogy a torkukon kifért. Amy menet közben pakolta fel csuklóira a rengeteg karkötőt, és vitte a prímet hangerőben is. Többen körbeállták őket, tele szájjal vigyorogtak a szövegen, és tapsoltak a ritmusra.

„Mindenkinek tanulni kell egyszer
Hát égjen a láng, keveredjen a vegyszer!
Elő a tollal, elő a könyvvel hát
Valamikor tanulni kell, az angyalát!

Mindenkinek tanulni kell néha
Elmarad ma mozi és séta
Ami ma lesz, az magolás, barátom,
Akkor is, ha elalszom az asztalon!

Mindenkinek tanulnia – kéne
Tanulni? Örökké? Még mit ne?
Elő a kártyával, hol vannak a poharak?
Elültetted fülemben a bogarat
Tanultam már, tanultam már eleget
Felismerek fűszálat, levelet,
Tölts, csak tölts, tanuljunk ma vodkát,
Tanuljunk sört és rajzoljunk angyalkát
Fürödjünk a folyóban, fogjunk halat kézzel
Ha rajtunk múlik, sose legyen lézer,
Ez a mi óránk, tanulni ma nem fogunk
Hanem hajnalig iszunk és táncolunk!
Hát elő a kártyával…”

– Kiváló volt, srácok – guggolt oda melléjük egy nagyon csinos, miniszoknyás nő. Vörös haj keretezte sápadt arcából szinte világítottak zöld szemei, ahogy végignézett a csapaton.
– Theresa! – Amy ültében megölelte a Modeus Carva mágusnőt.
– Nyugi, civilben jöttem – nevetett az – ami azt illeti, küldtek. Én leszek az egyik, aki kísér titeket holnap.
– Kit? Hova? – kérdezte Lea elkomorodó arccal.
– Garyt és Amyt. Hova? El. Nekem nem mondták meg. De holnap indultok nyaralni a szüleitekkel.
– Neeeeeee – nyögte Gary és Amy egyszerre.
– Mit ne? Állítólag valami óceánpartra mentek über-wellness nyaralásra.
– De ne máááár – pislogta Amy – itthon akarunk maradni! A többiekkel!
– Tudom – sóhajtotta Theresa, és minden finnyáskodás nélkül közéjük telepedett a fűbe – nem az én ötletem volt. Én csak előkészíteni jöttem. Pakoljatok össze este, aztán olyan kilenc-tíz felé jön a kocsi.
– Már tudom, mi hiányzott… - sóhajtotta Amy.
– Hé – Theresa a szőke lány álla alá rakta egy ujját, és felemelte az arcát. Vigyorgott, mint tök a hegyoldalban – tudom ám, hogy neked mi hiányzott.
Másik kezével egy borítékot lengetett meg Amy arca előtt. A lány unottan és értelmetlenül bámult rá, aztán hirtelen elkerekedtek a szemei és a torkába ugrott a szíve, ahogy megértette, mi az. Úgy kapta ki Theresa kezéből, mint valami csörgőkígyó.
– Szinte hallottam, ahogy a keze suhog a levegőben – nevetett Gary – mint a Xénában!
– Ne pofázz, ne tegezz – Amy nem egészen a testvéri szeretet egységes nemzetközi jelzését mutatta Gary felé, ahogy mohón nézte a borítékot a lámpafényben – igen… tényleg Jerry írta!
– Ne csináld! – kúszott közelebb Kim – felolvasod?
– Hát, naná – vigyorgott Amy – lehet, hogy nektek is írt! Szabad?
– Szabad – bólintott Theresa mosolyogva – mondhatnék mást?
Pillanatok alatt Amy köré ültek, ahogy a lány a mutatóujjával feltépte a borítékot. Ahogy kibontotta, egy fájóan rövidkének tűnő levél bukkant elő a borítékból – de Jerry ismerős kézírásával volt megírva, így Amy szebbet elképzelni sem tudott volna. Olvasni kezdte.

„Kedves Amy,

Meg kedves sok idióta, akik nyilván ott ültök körülötte és hallgatjátok, vagy várjátok, hogy ti is olvashassátok!
Elmesélem gyorsan, mi is történt velem, mióta elváltunk!
Egyrészt, áthoztak Európába. Fantasztikus hely, bár igazából gőzöm sincs, hol vagyok. Voltam Franciaországban, Párizs nagyon szép és csinos, és nagyon hasonlít a mi nagyvárosainkra. Csak sokkal régebbi! Az óváros tele van épületekkel, amik már akkor régiek voltak, amikor Amerikát fölfedezték. Él a történelem, értitek?
Aztán a Modeus Carva tornyába hoztak, azóta itt vagyok. Sokat kell olvasni és tanulni, de nem kérnek semmi lehetetlent. Egy kis szigeten áll a kastély, ahol lakunk, ami nagyon szép, és a tóban lehet úszni is. Sok időm nincs rá, de amikor van, akkor nagyon jó.
Hárman tanítanak: vívást Morsten mester (őt ismeritek), elméletet pedig Eugen Camtha mester és Kat, aki a prefektusavatón riporternőnek álcázta magát. A valódi neve Kathleen Firmate, és nagyon nagy tudású. Ők tanítanak, de tulajdonképpen mindenki segít. Nem nagyon ugráltatnak, de nem túlzás azt mondani, hogy semmi szabadidőm sincs. Úgyhogy ha nyáron akartok valami dalt felvenni, Garynek kell a szólógitárt is játszani a bot kezeivel!
Szóval, összegezve, nem erőltetnek nagyon túl, a hangulat jó, Európa csodálatos, és igazából alapvetően jól érzem magam, csak ti hiányoztok nagyon.
Innentől, ha szabad kérnem, csak Amy olvassa.”

A többiek udvariasan még arrébb is húzódtak kicsit, és nekiálltak Theresát faggatni-nyaggatni mindenfélével kapcsolatban.

„Ame,
Nem múlik nap – mit nap! Óra! úgy, hogy ne gondolnék Rád, és csak Rád. Ez a hely, akármilyen érdekes, ijesztő, és csak az nyugtat meg, hogy tudom, hogy Veled lehetek rövidesen. Nagyon szeretlek, és iszonyúan sajnálom, hogy pont most nem lehetek ott, amikor végre boldognak láthatlak. Főleg azok után, ami történt – úgy értem, Ash meghalt, és aztán hirtelen teljesen összetört a világ körülötted. Látszott, hogy szenvedsz, de aztán… hát, lett, ami lett, Carloval, aztán megint olyan rosszul voltál… most láttalak először boldognak, és ez a szívemet eltölti örömmel, hogy talán miattam is lettél jobban. Ez ad erőt minden nap.
Szeretlek, te kedves, gyönyörű lány, és ezen tízezer Modeus mágus sem tud változtatni.

Jerry

P.s. A borítékon levő postafiókos címre tudsz nekem írni. Kérlek, írj, minden érdekel, ami Veled kapcsolatos! Internetet nem nagyon tudok nézni, de levelet elvileg fogadhatok. Szeretlek!”

Nem sok, de Jerry volt. Az elejétől a végéig. És Amy már a kézírásból érezte, hogy mennyi érzelem is volt a sorok mögött. A szeme sarkából meggyőződött róla, hogy nem figyelik, és gyorsan egy puszit nyomott az aláírásra, és szívből küldte Jerrynek lélekben. Aztán gondosan elcsomagolta a levelet, és eltette a borítékba.
– Theresa, hol alszol? – kérdezte.
– Vendégszobám van – vont vállat a vörös hajú nő – miért?
– Csak, mert van egy ötletem – mondta Amy – felügyelhetnéd, ahogy összepakolok. Azalatt Kim és Lea a pincéből…
– Azt hiszem, nem akarom tudni, honnan…
– Igaz. Szóval ők addig hoznak pár üveg bort.
– Olyan leszek, mint egy groupie, örökké a zenekarral italozom! – nevetett Theresa – de jónak tartom az ötletet!
Hát így is lett. Olyannyira, hogy amikor reggel csörgött Amy telefonján az ébresztő, úgy találta őket (az egy szem Will kivételével, nyilván) a reggel, mint egy-egy koncert után. Szétszórva feküdtek mindenhol Lea és Amy szobájában, Theresa egy Amytől kapott kölcsön pizsamában, félig lelógva Lea ágyáról.
Amy végignézett a narancsszínű, hajnali fényben fürdő szobán, barátai arcán, és már most szomorkodott, hogy hamarosan autóba kell ülnie, és akármilyen jó is az óceán partján – nélkülük kell ott lennie.

Ahogy Theresa megmondta, kilenc felé megérkezett Ferdinand és Tess, szemmel láthatóan útra készen, frissen, üdén, energiával tele.
Egyszerűen behányták a cuccokat az autóba, beleparkolták a veszedelmesen kómás Garyt, nekitámasztották a hasonlóan friss Amynek, és már úton is voltak.
Ó, igen. És hátra beültették Theresát is, aki komoly arccal nézett maga elé, és váltig állította, hogy most „védi” őket.

Két és fél napnyi utazás után (amire Amy később abszolút nem akart vagy tudott visszaemlékezni) már Kaliforniában is voltak, az óceán partján.
Az üdülőváros hemzsegett a Modeus Carva mágusaitól. Theresa minden pillanatban integetett valakinek, és nem mulasztotta el az ébredező Amyéknek elmagyarázni, hogy ez a nagy tumultus azért van, mert a Köd ellen biztosítják az egész megyét.
A megyét.
Tess már régóta nem tűnt ilyen lelkesnek. Amint a szálláson, egy elég gyönyörű, luxuskivitelű házban ledobták a cuccokat, eltűnt, magával rángatva Amyt, majd amikor pár perccel később visszatértek, már mindketten bikinit és strandkendőt viseltek.
Lerángatták a család férfitagjait (meg fél tucat mágust) az alkonyi fényben fürdő partra.
Filmbeli volt. Amy már odafelé is mezítláb ment, talpán élvezve a meleg aszfalt érintését, amit a part simogató finomságú homokja váltott fel. Az óceán egyenletes, megnyugtató, mély búgása és sós illata eltöltötte a levegőt, és hiába minden fáradtság, késő éjszakáig a vízben és a parton voltak.
De Amy szíve üres volt, a torka keserű, és szeme minduntalan a keleti láthatárt fürkészte.
Valahol ott, több ezer mérföldre, ott volt Jerry.
A többiek még javában úszkáltak a méltóságteljesen morajló óceánban, amikor Amy már csak ült a finom homokban, térdeit átkarolva, és nézte azt a kicsi, magányos csillagot, amelyik keleten felkelt.
Ott, ahol örülnie kellett volna a jól sikerült osztályzásnak és a paradicsomi nyaralásnak, csak keserű ürességet érzett, és ettől halálosan megrémült.

Jerry a tizedik kört futotta a belső udvaron.
A Pikt az udvar kellős közepén állt és figyelte, mindig arra fordulva, amerre a fiú éppen tartott.
– Légzés, Jeremiah – kiáltotta – figyelj oda a levegővételeidre!
A fiúnak elképzelése sem volt róla, miért olyan fontosak a levegővételei, de félt már annyira Cíniod MacCírciantól, a Modeus Carva egyik alapítójától, hogy nem kérdezett, tette, amit mondott neki.
Amint a Toronyba érkezett (azt se tudta, hova), intenzív fizikai edzésnek vetették alá. És közben ugyanazt a dolgot ismételgették.
„Figyelj a légzésedre!”
Maga Cíniod mester mutatta meg neki, hogyan kell – illetve, sokkal inkább nem kell – lélegeznie. Valahányszor üres, elcsigázott elméjében felidézte Amy arcát, a hangját, a nevetését, azonnal ráhördült valaki. „A légzés!”
Leszámolta az öt lépést futás közben. Belégzés.
Aztán egy sor Carva mágus kezdte nyaggatni napi öt-hat óra különböző edzés után. Történelemről faggatták, és ha nem tudott valamit, azonnal hosszas magyarázat következett, amit hirtelen váltott fel a kikérdezési státus.
Már első nap hibázott. Morsten Sigurdsson első világháborús magyarázatára nem emlékezett tízórányi intenzív munka és információbefogadás után. A fehér hajú mágus arcán düh és csalódottság keveredett, ahogy egy aprócska késsel egy szép, elegáns jelet vésett Jerry felkarjába. Amint befejezte és maga elé suttogott egy szót, a rúna pokoli viszketésbe kezdett.
Jerry egy szemhunyásnyit sem aludt, és másnap reggelre véresre vakarta a karját.
A Modeus Carva nem fogadta el a hibát, és ezt már rögtön az első nap egyértelműen jelezték.
Morsten másnap közölte, hogy ennél sokkal rosszabb dolgokat is ki tud találni, de rögtön az elején nem akart keményen lecsapni.
Mintha egy jó fél napos edzés és tanulás utáni, iszonyatos fájdalommal járó alvásmegvonás nem lenne kemény!
– Légzés! – dörrent rá a Pikt.
Valóban. Öt hosszú lépés. Belégzés.
A negyedik nap iszonyodva fedezte fel, hogy képtelen Amyre gondolni, képtelen annyi erőt összeszedni, hogy írjon neki. Minden tagja sajgott és elméje tökéletesen üres volt. De ez nem a lustálkodós, pihengetős üresség volt – ez az üresség kikényszerített, fájdalmas semmi volt, amit valahogy megalázónak érzett önmaga előtt is.
Hetek (talán hetek, nem emlékezett…) alatt hozta össze a rövidke levelet Amynek. És akkor még mindig nem mondta el neki senki, mik a tervek vele, mit akarnak tőle.
Egy dolgot tudott: július közepén (bár azt sem tudta, éppen május van vagy június vége) alávetik valamiféle osztályzásnak. Hogy mi alapján, elképzelni sem tudta, és olyan fáradt volt, hogy már félni is elfelejtett. A kimerültség miatt egyre gyakrabban hibázott – ami miatt büntették. A büntetések miatt pedig csak még fáradtabb lett…
Eleinte utálta a mágusokat – főleg a Kat nevű nőt és a különösen kemény Cíniod MacCírciant az egész arcát és kezeit lefedő kék, fenyegető tetoválásaival együtt… de aztán ez az érzés is kipárolgott a szívéből. Semmi nem maradt ott, csak egy vágy, hogy bár lenne ott valami. Nem is valami, hanem Amy. De igazából már annak is örült volna, ha újra elkezd félni. Kétségbe esni. Akármit, csak valamit érezzen már…
Az első érzés, amit érzett, az a zsigerekbe hatoló, fagyos rettegés volt, az a fajta, ami csontos ujjai közé szorítja az ember szívét, és hétrét görnyed a förtelemtől.
Egy reggel ugyanis arra ébredt terméskő cellájában, hogy valaki áll fölötte.
Cíniod volt, kék fénnyel izzó szemekkel.
– Kelj fel – suttogta – eljött az osztályzás ideje.
Valamiért nem volt megnyugtató érzés ezt hallani.

Az osztályzás végül Jerry minden álmát meghaladóan… furcsára sikeredett.
Egy magas, ablaktalan terembe kísérték. A legfurcsább az volt, hogy szemmel láthatóan könyvtárnak szánták, minden falat könyvekkel teli polcok borítottak – ablak és világítás viszont nem volt. Három vastag viaszgyertya állt egy asztalon, azok adtak némi bizonytalan fényt. Jerry szeme sarkában látta az árnyékokat táncolni a terméskő falakon, ahogy az utasításnak engedelmeskedve vigyázzállásban várakozott. A levegő hűvös volt, ősöreg papír szaga ülte meg.
Valahol nyílt egy ajtó, és hangtalan lépésekkel egy mágus sétált be Jerry látómezejébe.
– Jeremiah Gray – a barátságtalan, szürke Modeust Eugen Camthának hívták, és Jerryt a hideg kirázta tőle. Az örökkön hideg, komor arcú mágusban még bízni is nehéz volt – rosszul nézel ki.
Jerry már megtanulta, hogy ne beszéljen, csak amikor kérdezik.
– Látom, a gyakornok útját már megtanultad – mosolyodott el örömtelenül Camtha – volt nekem egy fiam, Jonathan, aki egyszer ugyanígy állt előttem, és várta az első parancsokat. Őt százharminc év alatt képeztük ki teljes jogú Modeus Carva mágussá. Rád két hónapunk van.
Végigsimított az asztal lapján, ahogy odahúzott mellé egy széket, és leült. Jerry rémült arccal, döbbenten bámult rá.
– Most nyilván az jár a fejedben, hogy ez hogyan lehetséges. Nos, hadd nyugtassalak meg. Sehogyan sem. És mi mégis meg fogjuk tenni. Ehhez azonban meg kell tanulnod egy-két apróságot. Amit itt látsz magad körül, az Éjszaka Könyvtára. Örök sötétbe burkolózó könyvek ezek, amelyek a napfény első érintésére is elporladnának. Ezek az írások tartalmaznak mindent, amit egy Modeus Carva mágusnak tudnia kell. Hatezer könyv áll itt, és mi mindet szó szerint megtanuljuk a kiképzés alatt. Erre is két hónapod lesz. Meg kell tanulnod a Litániákat, és át kell élned őket. Meg kell ismerned mind a háromszáz rúnát, amit láthatatlanul magunkba tetoválunk, ismerned kell a nevüket. Kérdésed van. Tedd fel!
– Camtha mester – Jerry hangja reszelős volt a hosszas nem-használattól – ha másoknak erre évszázadok kellenek, nekem hogy fog sikerülni két hónap alatt? Még csak nem is vagyok jó tanuló…
Eugen Camtha sötéten elmosolyodott.
– Erre is kitérek nem sokára. De legelőször szeretném neked elmondani, miért hozták létre azt a rendet, amit Modeus Carva néven ismersz.
Jerry megfeszült. A mágus semmi jelét nem adta, hogy hagyni akarná őt leülni.
Emlékezett rá, amit korábban hallott a rendről: hogy a mágustársaságot azért hívták életre, hogy valami nagy háború után, amit az elfek és a sötételfek vívtak,  el kellett dönteniük, hogyan akarnak rejtőzködni, és mit csinálnak a gyerekeikkel, akiknek még nincs félelemérzete és így óvatlanul elszólhatják magukat… és az elfek életre hívták a Modeus Carvát, hogy az törölje a fiatalok emlékezetét, így biztosítva, hogy azok ne szólják el magukat.
– A Modeus Carvát nyolc mágus alapította – közölte unott hangon Camtha – ebből három volt elf, három volt sötételf, volt valaki, akinek se nevét, se fajtáját nem ismerjük, és volt egy ember. A rend a Római Birodalom legészakibb provinciájában alakult meg, Britannia tartományban. Feladata pedig egyáltalán nem az, amit hiszel. Tudod, abban a korban, mind az Inhíred, mind a Gaderad, azaz az elfek és a sötételfek is rákényszerültek egy-egy Útra. Az elfek rejtőzködni kezdtek az emberek között, míg a sötételfek magukhoz ölelték a homályt, és megszállták a világ azon szegleteit, amikre nem figyelt senki. Az elfek sokszor érintkeztek az emberekkel, a sötételfek pedig nem, ezért az elfeknek volt szüksége egy módszerre, amivel biztossá tehették azt, hogy a gyermekeik nem árulják el a titkaikat. Ezt a Modeus megadta nekik. De később. A nyolc első mágus egy rejtélyes erő parancsait és iránymutatását követve megtalált egy jóslatot, amit az eltűntnek hitt Modeus Sankari jósai véstek kőbe. Ezt az erőt Kilencediknek hívták, és sokak szerint a Sankari utolsó túlélőjéről van szó. A Modeus Carva pedig útnak indult, hogy teljesítse a Kilencediktől kapott küldetést. Míg egyesek felgöngyölítettek egy sor ősi próféciát, addig ketten megalkották a rúnákat… amelyek a mai napig minden mágus lelke, az erőink forrása. Az ősi jövendölésekben pedig egy olyan iszonyatos igazságot fedeztek fel, amiről úgy vélték, csak úgy előzhetik meg, ha hatalmas renddé válnak, sok-sok derék és erős mágikus harcost kiképezve a világnak. Ez lett a Modeus Carva, a Vésetekkel Megváltoztatottak. Halhatatlanok természetfeletti erőkkel. A fenyegetés, amire így felelt ez a nyolc bátor nő és férfi, csak „Homály” néven szerepel a jövendölésekben… látom, kérdésed van. Kérdezz.
– Mester… ez a Homály azonos a Köddel…?
– Legalábbis a mostani állapotával? Sokan közülünk így látják, Jeremiah, igen.
– Mester szerint?...
– Nem az én tisztem ezt még csak megtippelni sem. Egyszerűen nem értek hozzá. De nehezen tudok mást elképzelni.
– És a Kilencedik… ő kicsoda volt?
– Túl sok kérdés, fiam. De elmondom neked, hogy én mit tudok róla: semmit. Kevesen élnek még mindig azok közül, akik tudják, kicsoda-micsoda volt a Kilencedik, és ők sem beszélnek róla. Annyi bizonyos, hogy már nincs közöttünk. Minden esetre olyan ijesztő dolgokat tudott, amik nem tudásával a világ végét kockáztatnánk… ezekre megtanította vagy hozzájuk segítette a korai Modeus Carvát. Például ezeknek a fegyvereknek a hollétét ő árulta el.
Előre hajolt, kinyújtotta a kezét Jerry felé. Markában a kardmarkolat, a penge nélküli, amivel Jerry felvette a harcot a Köd ellen a Wyvern-tavaknál.
– Léohtgéarswyrt – suttogta Jerry, ahogy tétován érte nyúlt. Camtha átadta neki.
– Igen, így is hívják – bólintott – ködpenge is a neve. Úgy értékelünk téged, egyetértésben a Főtanáccsal, valamint Morsten mesterrel és Cíniod mesterrel, hogy készen állsz megtanulni a használatát. Ki fogod ismerni a pengét, és nevet adsz neki. És mint Kiválasztott, kideríted az igazságot az ellenséggel kapcsolatban, és legyőzöd. Ez pedig a Modeus Carva végső célja: hogy segítse a Kiválasztottat a győzelemig, és mindent megadjon neki, amit adhat. Jeremiah, ezt fogod kapni. Mindent, amink van. És még mindig nem tudod, hogy mindezt hogy fogod tudni megérteni és megtanulni, igazam van?
– Igen, mester.
– Nos – Camtha arcán szomorú mosoly suhant át –, akkor ideje, hogy bemutassunk egy lánynak. Mondd, Jeremiah, ismerős neked az a név, hogy Orica?



Ennyi lett volna a részlet. Remélem elnyerte tetszéseteket, én már alig várom, hogy olvashassam a Frostbítant. A. M. Arantnak pedig még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen szuper extrával lepte meg a blogom olvasóit! :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése