POSTA GÁBOR - KARÁCSONYI SORSUTAK (KÖNYVBE ZÁRT KARÁCSONYOK #1.)

Fülszöveg:
Ki ne szeretné a hideg téli napokban egy jó könyvvel a kezében, a kandalló előtt várni a karácsonyt? A kandalló nem garantált, de az igen, hogy ez a kötet, amit Ön most a kezében tart, a legjobb választás az ünnepi készülődéshez. Tele van különleges, meghitt, mégis mai történetekkel, mindenki talál köztük kedvenceket.

Ez a legjobb karácsonyi ajándék: magunk számára, mások számára, és nemcsak a tartalom miatt, hanem mert csupa szeretetből készült. Minden szerző, a műveket válogató zsűritagok, az illusztrátor és az ötletgazda-szerkesztő a szívét adta ebbe a könyvbe, hogy minél több olvasó kaphasson egy darabkát a szeretetükből.

A lapokon hangulatos családi történetek, romantikus, elgondolkodtató, vagy épp rejtélyes események elevenednek meg. Megismerhetünk kamaszokat, középkorú és idős szereplőket, sorsokat, lányokat és férfiakat, boldog és szomorú főhősöket itthon és külföldön, de kizárólag mai, magyar írók tollából.

Amikor Ön megveszi ezt a könyvet, nemcsak kap, hanem ad is.
Ugyanis a szerzők és a kötet létrejöttében közreműködő csapat az eladásból származó profitot művészeti oktatással foglalkozó alapítványnak ajánlják fel, mert hiszik, hogy kicsiny országunkban szükség van a művészekre és az új történetekre, valamint hogy a karácsony lényege az, hogy adjunk.

A sors úgy hozta, hogy idén is sikerült elolvasnom legalább egy karácsonyi novellát, ez pedig nem más, mint Posta Gábor műve.

Kíváncsi lennék arra, hogy vajon valós alapjai vannak-e a műnek? Ugyanis ha igen, az szomorú.

Ki is fejtem bővebben, hogy miért gondolom ezt.

A történet három, bár igazából négy különböző sorsot mutat be nekünk. Kezdésként megismerjük az első számú szereplőt, akinek az apja tengerész, és minden évben elviszi őt karácsonykor a városba sétálni, ahol a főtéren megnézik a hatalmas, gyönyörűen feldíszített karácsonyfát. Eddig teljesen oké a történet, bár voltak gondjaim a leírtak értelmezésével, mert véleményem szerint furán fogalmazott a szerző. Elveszett a leírásokban, és az elején például fogalmam sem volt arról, hogy kiről is lehet szó, ráadásul volt benne pár szóismétlés is, ami szintén zavaró volt számomra. Visszatérve az első számú szereplőhöz: az egész műben kiemelkedő szerepe van a szeretetnek, és az annak hiányától való szenvedésnek. A legelső sorsútnál ez a két motívum egyszerre jelenik meg. A fiú szereti az apját, és annak elvesztése után szenved a szeretett apa szeretetének, figyelmének hiánytól. Szomorú, hogy mennyire befolyásolta őt a gyász, és hogy milyen tévutakra vitte őt ez. Egyedül annak örülök, hogy az életében történt tragikus dolgok jó útra térítették őt, na meg a tény, hogy egyedül maradhat örökre. A történet tanulságaként leírható, hogy a szeretet képes teljesen megváltoztatni az embert, újra jó irányba téríteni, és arra, hogy észrevegyük hibáztunk, tévedtünk életünkben. Fontos a neveltetés is, de a szeretet ereje végül győzedelmeskedhet, ha az adott személy is hajlamos a változásra.

A kettes számú szereplőnk egy elkényeztetett kisfiú, aki felnőve sem tanúsít mást, mint gyerekes, önző, szánni való viselkedést.

„A gardróbban felállított, hatalmas tükör előtt állva csodálta magát. Az ízlésrendőrség, ha lenne ilyen, azonnal letartóztatta volna közbotrány-okozásért. De ő határozottan elégedett volt magával.”

Ugyanaz az alapszituáció, mint a kezdő történetnél: a fiú alig várja apja hazatértét, és a városba látogatást. Az anyja épp italba folytja bánatát, az apa pedig kétes ügyeivel van elfoglalva, és idegesen, szétszórtan érkezik meg a fényűző családi házba. Fiát sürgeti, és nem figyel oda rá, teljesen máshol járnak a gondolatai. Így esik meg, hogy a főtérre, a karácsonyfához érve megüti kisfiát, és bűntudata lesz. Ennek következtében a fia bármit kérhet a játékboltból. Az idő elteltével a fiú felnő, és rájön, hogy miből is él az apja. Teljesen megveti a viselkedését, ettől függetlenül olyanná válik, mint ő. Mégis, végig úgy éreztem, hogy az apa sokkal szerethetőbb karakter, mint a fiú, aki bevallotta saját magáról, hogy a szívében nincs helye a családnak, a barátoknak (csak a talpnyalóknak, mert ők kellenek az egójának a növeléséhez), és nem képes a szeretetre.

„Apja nyomdokaiba lépve is pontosan ezt a gyakorlatot követte. Vállalkozásokat tett tönkre, hogy romjaikon saját vagyonát növelje. Nem szerették, de tekintélyes vagyona, erőszakos, lehengerlő modora minden kaput megnyitott előtte. Családja nem volt, mert nem tudott és nem is akart alkalmazkodni senkihez. Hogy barátai voltak-e? Ő maga sem tudta. Mindig volt társasága. A hasonszőrűek olykor, rövid időre megtalálják egymást, de miután ugyanúgy gondolkodnak a világról, útjaik hamar szétválnak. Több önző egy csárdában… Hogy szerették-e, az nem érdekelte. Ő biztos nem szeretett senkit, csak önmagát.”

A hármas számú szereplő egy kisfiú, akiről már az előző önző, anonymus szereplőnk történeténél olvashattunk. Már ekkor sejthettük, hogy nem minden az, aminek látszik. Megismerhetjük a kisfiú életkörülményeit, és az olvasás során ekkor kezdtem el először azt érezni, hogy van értelme tovább olvasnom. Ehhez pedig elég volt egy kis szeretetet, és melegséget csempészni a történetbe.

A negyedik sorsút megismerése előtt minden összekapcsolódik. Az olvasó végre mindent megért, a miérteket is. A szeretet újra belopózik a történetbe, és kedvesség, törődés árad a könyv minden mondatából, bár előtte azért elég agresszív, drámai dolgok történnek. Viszont ez mind kell ahhoz, hogy összekapcsolódjanak a fejünkben az előzőleg történtek, olvasottak.

Most érkeztem el odáig, hogy kifejtsem végre azt, hogy miért gondolom szomorúnak, ha valós alapja van ennek a négy sorsútnak. Annyi minden múlik azon, hogy gyerekként milyen neveltetést kapunk, és ezt igazából fel se fogjuk egészen addig, amíg nem olvasunk egy ehhez hasonló történetet. Mindennek van értelme az életben, és minden elvezet valahová. Általában mi magunk hozzuk meg a döntéseinket, de vannak láthatatlan, a háttérben megbújó történések és érzelmek, amik nagyban befolyásolnak mindent, ami az életünkben megtörténik. Pont ezért szomorú, ha az első két történet közül valamelyiket személyesen tapasztalta meg az író. Hatalmas tragédia egy gyerek számára, ha valamilyen úton-módon elveszti a szüleit, nem számít, hogy testileg vagy lelkileg történik meg, befolyással van a gyerek viselkedésére, és meghatározza a jövőbeli viselkedését. A harmadik szereplő története sem egy leányálom, amikor nélkülözések közepette kell élni, mégis ennél ott az a befolyásoló tényező, amit úgy hívunk: szeretet. Hiába nincs meg mindenük, amit szeretnének, és hiába ütött-kopott minden ruhájuk, és berendezési tárgyuk, szeretetben nőnek fel a gyerekek, és őket ez határozza meg.

Egészen kusza az értékelésem? Nos, ennek az az oka, hogy a novella is zavaros egy picit. Sokszor nem tudtam, hogy kiről, miről van szó, hála a rengeteg leírásnak, és merengésnek. Viszont ez a zavartság a sorsutak egybeérésével egésszé áll össze, és ez nagyon tetszett a műben.

Ami még kifejezetten tetszett, az a harmadik kisfiú anyukája és kishúga iránt tanúsított feltétlen szeretete, és az, hogy igazából bármit megtett volna azért, hogy számukra egy szebb, és jobb jövőt biztosítson, pedig ez egyáltalán nem az ő feladata lett volna. Éljen a gyermeki szív.

Szintén dicsérendő a cím, és az, ahogyan egybeforrott ez a négy történet. Nagy pacsi az írónak. A következő idézet pedig akár az én számból is elhangozhatott volna, igaz egy picit másképp:

„Hideg, nyirkos téli nap volt készülődőben. Az embernek ilyenkor kimozdulni sincs kedve, inkább a fejére húzza a paplant és még egy percig élvezi, ahogy a meleg körbeöleli álmos testét.”

A bejegyzés megtalálható a Prológus weboldalán is, ahol még egy interjút is olvashattok a szerzővel!