Hello Molycik!
Nyílt titok, hogy oda meg vissza vagyok a szép borítókért, így egyértelmű volt, hogy a Borítómániás hetünkben részt kell vennem. Ennek keretében érkezem most egy Tahereh Mafi könyvvel, az Illaberekkel.
 |
| Kiadó: Ciceró Kiadás éve: 2017 Oldalszám: 336 Megrendelem |
Fülszöveg:
A tizenkét éves Dámamezey Alíz Alexandrának csupán három dolog számít: Anya, aki folyton ostorozza; a mágia és a szín, amelyek messziről kerülik; és Apa, aki mindig is szerette. Apa egy szál vonalzóval a kezében tűnik el Fenyérhátról, és három évvel később Alíz még mindig nem adja fel a reményt, hogy egyszer megtalálja. Apát ugyanis még a kalandoknál is jobban szereti, és hajlandó elindulni élete legnagyobb utazására, hogy a nyomára bukkanjon.
Kedvenc gyerekkori olvasmányai, például a Titkos kert és a Narnia Krónikái ihlették a népszerű Tahereh Mafit eme új világ megalkotására, ahol a szín fizetőeszköznek számít, a kaland elkerülhetetlen, a barátságra pedig a legváratlanabb helyeken talál rá az ember.
A nagysikerű Ne érints trilógia szerzője ezúttal a képzelet határain segít átlendülni az olvasóknak ebben a lebilincselő, modernkori tündérmesében.
Jaj, hol is kezdjem. Legyen mondjuk a külső, mert az szerintem gyönyörű. Nem szoktam örülni, ha az eredeti borítót egy saját készítésűre cserélik a kiadók, de a Gabo-Ciceró párosa brutálisan jó munkát végez minden alkalommal. Elég, ha csak ránézünk A papírmágus trilógiára, a Rengetegre vagy épp az Illaberekre, hiszen mind gyönyörű szép. A történethez is illik, szép, letisztult és figyelemfelkeltő, talán még azok számára is, akik egyébként nincsenek oda a middle grade történetekért.
Az is nyílt titok, hogy én viszont imádom a gyermek-és ifjúsági irodalmat, a middle grade korosztálynak szánt történeteket. Sok kedvenc sorozatom innen került ki, jó példa erre Riordan összes könyve és Cassandra Clare Holly Blackkel közösen írt sorozata, a Magisztérium is. Éppen ezért tűkön ülve vártam, hogy végre a kezem közé kaparintsam az Illabereket és végre elolvashassam. Bárcsak ne vártam volna ennyire. Vagy legalább a fülszöveget elolvastam volna, hiszen akkor talán leesett volna, hogy ehhez a sztorihoz bennem legalább annyira kevés a képzelőerő, mint Micimackó bödönében a méz.
"Megint esett a nap.
Lágy, ragyogó esőfény töltötte be a levegőt, cseppjei keresztülhasítottak az évszakon. Az állhatatos és kiszámítható telet egyre több helyen fúrta át az alóla kikukucskáló, túláradó tavasz. A világ készen állt az átalakulásra."
A történet főszereplője Dámamezey Alíz, aki hamarosan betölti a 12. életévét és végre a saját kis küldetésére indulhat, és akinek minden vágya, hogy ne csak a körülötte lévő világ és a benne élők, de saját maga is színpompás legyen. Ugyanis elég hamar kiderül, hogy Alízban nincs szín, ami pedig minden Fenyérháti lakosnak a különlegessége, ez teszi őket átlagossá, míg Alízt átlagon felülivé az, hogy nem színpompás. Na, amikor ezt körülbelül az első pár oldal egyikén megtudtam, akkor kezdtem realizálni, hogy lehet, hogy ezúttal nagyon benéztem a könyvválasztást, de mégsem akartam ez alapján ítélkezni, így folytattam.
A folytatásban csak még kuszább lesz az egész történet és olyan érzésem volt, mintha nem lennék eléggé beszívva ehhez a sztorihoz. Gyerekek, én nem tudom mi a francot használt Tahereh Mafi élénkítőként, de én is kérek belőle, és akkor talán megírom a mester szakdolgozatomat időre, olyan szinten ütős lehet ez a cucc. Mintha az Alíz Csodaországban-t mixelték volna E. T. A. Hoffman Arany virágcserepével. FURA VOLT. Így nagybetűkkel. Még most sem tudom hová tenni az egészet, pedig volt időm gondolkodni a könyvön. Egyébként rohadt sokáig tartott végigrágni magam ezen a kemény 300 oldalon. Örültem, ha egy nap 20-30 oldalt haladtam, mert minden kis apróságon megakadtam és ledöbbentem, hogy ez most komolyan le van írva?
Első ilyen megdöbbenésem akkor volt, amikor Alíz mesélte, hogy az apja elment egy vonalzóval megmérni a tengert. Hogy micsoda, elment hová, mit csinálni? Majd, amikor megjelent Zsombérki Olivér. A karakterek alapból kuszák voltak számomra, nem tudtam se őket, se a reakcióikat az egyes történésekre hová tenni és végig az volt az érzésem, hogy még a végén egy romantikus szál alakul ki közöttük, ami egyáltalán nem illett volna egy gyerek mesébe, de szerencsé(m)re ez nem történt meg. Ami viszont igen, az az, hogy elkapkodta a végét az írónő, mintha elfogyott volna addigra az anyag, vagy kifogyott volna a szuszból, mert az elején lefutotta a maratont. A happy endre természetesen számítottam, arra viszont nem, hogy körülbelül 2 fejezet lesz az egész lezárásra és, hogy ilyen szinten nyakba borulós, sírós-rívós, de szeretlekes lesz az egész.
"A szépség nagy boldogságot és szomorúságot is okozott – szomorúságot amiatt, hogy senki sem volt jelen, aki megcsodálhatta volna a méltóságteljes látványt. Ezért a legenda úgy tartja, hogy Fenyérhát lakói a könnyekből születtek meg, amelyek átáztatták a földet, majd életre keltek."
Mafi stílusa az, ami vitte előre a történetet, mert szerintem szuperül ír és el is gondolkoztam azon, hogy megpróbálkozom az Érints meg trilógiájával, de ennél a könyvnél szerintem ez a buktatója is volt a történetnek. Kicsit nehéznek éreztem a nyelvezetét, pedig közben nem volt az, csak mögé kellett látni a dolgoknak, viszont mindezt egy annyira abszurd, morbid történésekkel teli sztoriba helyezte be az írónő, hogy számomra néhol érthetetlen volt. Valószínűleg ehhez kevés vagyok mint Mackósajtban a brummogás, a képzelőerőm meg valahol Illaberek legmélyebb bugyrában rohangálhat fejvesztve.
"– Olivér! – zihálta végül. – Miért reped szét az ég? Mi történt?
– Mire gondolsz? – kérdezte a fiú. – Vége van a napnak. A mai nap átöltözik a holnapiba.
– Ez… – fújtatott Alíz – … a leghülyébb dolog, amit valaha mondtál."
A könyvben két világ mutatkozik meg: Fenyérhát és Illaberek. Mindkettőből olyan jót ki lehetett volna hozni, de nem történt meg. Főleg Illabereknél éreztem azt, hogy annyi mindent ki lehetett volna hozni a világból és a szereplőiből, de igazából olyan nagyon még csak bele se tudtunk kóstolni, mert mire megtörtént volna, már másik kis városban kalandozott Alíz és Olivér, közben pedig semmi nem került kifejtésre. Biztos úgy volt vele az írónő, hogy majd elképzeljük vagy kitaláljuk, elvégre egy gyerekkönyvről van szó, a gyerekek meg fantáziadúsak, majd maguk elé képzelik. Na és mi van az elméletileg felnőtt, de közben gyerekes lelkületű olvasókkal? :(
A fülszöveg állítása szerint Tahereh Mafit a Végtelen történet és a Narnia Krónikái inspirálták, de nekem olyan Alíz Csodaországban vibe-om volt az egész könyvtől, hogy azt szavakkal ki sem tudom fejezni normálisan. Annyi különbség van a kettő között, hogy az Alízt még szerettem is olvasni.
Gondolom levehető az értékelésemből, hogy sajnos az Illaberek nem a nekem való történetek egyike. Sok sebből vérzik a dolog, de inkább arra fognám, hogy ehhez a sztorihoz én nem vagyok elég elvont és a kellő gyermeki képzelőerőm sincs meg hozzá. Pedig egyébként tetszik, hogy a mesével kitér Mafi az olyan problémákra is, mint a folyamatos útkeresés és nem csak mások, de önmagunk elfogadása is.
"Elkezdte szeretni magát a másságával és a különlegességével együtt, a hét minden napján."
Értékelés: 1/5
Kedvenc rész: -
Kedvenc szereplő: -
Üdv,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése