TAHEREH MAFI: ILLABEREK

Hello Molycik!

Nyílt titok, hogy oda meg vissza vagyok a szép borítókért, így egyértelmű volt, hogy a Borítómániás hetünkben részt kell vennem. Ennek keretében érkezem most egy Tahereh Mafi könyvvel, az Illaberekkel.

Kiadó: Ciceró
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 336
Megrendelem

Fülszöveg:

A tizenkét éves Dámamezey Alíz Alexandrának csupán három dolog számít: Anya, aki folyton ostorozza; a mágia és a szín, amelyek messziről kerülik; és Apa, aki mindig is szerette. Apa egy szál vonalzóval a kezében tűnik el Fenyérhátról, és három évvel később Alíz még mindig nem adja fel a reményt, hogy egyszer megtalálja. Apát ugyanis még a kalandoknál is jobban szereti, és hajlandó elindulni élete legnagyobb utazására, hogy a nyomára bukkanjon.

Kedvenc gyerekkori olvasmányai, például a Titkos kert és a Narnia Krónikái ihlették a népszerű Tahereh Mafit eme új világ megalkotására, ahol a szín fizetőeszköznek számít, a kaland elkerülhetetlen, a barátságra pedig a legváratlanabb helyeken talál rá az ember.

A nagysikerű Ne érints trilógia szerzője ezúttal a képzelet határain segít átlendülni az olvasóknak ebben a lebilincselő, modernkori tündérmesében.

---

Jaj, hol is kezdjem. Legyen mondjuk a külső, mert az szerintem gyönyörű. Nem szoktam örülni, ha az eredeti borítót egy saját készítésűre cserélik a kiadók, de a Gabo-Ciceró párosa brutálisan jó munkát végez minden alkalommal. Elég, ha csak ránézünk A papírmágus trilógiára, a Rengetegre vagy épp az Illaberekre, hiszen mind gyönyörű szép. A történethez is illik, szép, letisztult és figyelemfelkeltő, talán még azok számára is, akik egyébként nincsenek oda a middle grade történetekért. 

Az is nyílt titok, hogy én viszont imádom a gyermek-és ifjúsági irodalmat, a middle grade korosztálynak szánt történeteket. Sok kedvenc sorozatom innen került ki, jó példa erre Riordan összes könyve és Cassandra Clare Holly Blackkel közösen írt sorozata, a Magisztérium is. Éppen ezért tűkön ülve vártam, hogy végre a kezem közé kaparintsam az Illabereket és végre elolvashassam. Bárcsak ne vártam volna ennyire. Vagy legalább a fülszöveget elolvastam volna, hiszen akkor talán leesett volna, hogy ehhez a sztorihoz bennem legalább annyira kevés a képzelőerő, mint Micimackó bödönében a méz. 

"Megint esett a nap.
Lágy, ragyogó esőfény töltötte be a levegőt, cseppjei keresztülhasítottak az évszakon. Az állhatatos és kiszámítható telet egyre több helyen fúrta át az alóla kikukucskáló, túláradó tavasz. A világ készen állt az átalakulásra."

A történet főszereplője Dámamezey Alíz, aki hamarosan betölti a 12. életévét és végre a saját kis küldetésére indulhat, és akinek minden vágya, hogy ne csak a körülötte lévő világ és a benne élők, de saját maga is színpompás legyen. Ugyanis elég hamar kiderül, hogy Alízban nincs szín, ami pedig minden Fenyérháti lakosnak a különlegessége, ez teszi őket átlagossá, míg Alízt átlagon felülivé az, hogy nem színpompás. Na, amikor ezt körülbelül az első pár oldal egyikén megtudtam, akkor kezdtem realizálni, hogy lehet, hogy ezúttal nagyon benéztem a könyvválasztást, de mégsem akartam ez alapján ítélkezni, így folytattam.

A folytatásban csak még kuszább lesz az egész történet és olyan érzésem volt, mintha nem lennék eléggé beszívva ehhez a sztorihoz. Gyerekek, én nem tudom mi a francot használt Tahereh Mafi élénkítőként, de én is kérek belőle, és akkor talán megírom a mester szakdolgozatomat időre, olyan szinten ütős lehet ez a cucc. Mintha az Alíz Csodaországban-t mixelték volna E. T. A. Hoffman Arany virágcserepével. FURA VOLT. Így nagybetűkkel. Még most sem tudom hová tenni az egészet, pedig volt időm gondolkodni a könyvön. Egyébként rohadt sokáig tartott végigrágni magam ezen a kemény 300 oldalon. Örültem, ha egy nap 20-30 oldalt haladtam, mert minden kis apróságon megakadtam és ledöbbentem, hogy ez most komolyan le van írva? 

Első ilyen megdöbbenésem akkor volt, amikor Alíz mesélte, hogy az apja elment egy vonalzóval megmérni a tengert. Hogy micsoda, elment hová, mit csinálni? Majd, amikor megjelent Zsombérki Olivér. A karakterek alapból kuszák voltak számomra, nem tudtam se őket, se a reakcióikat az egyes történésekre hová tenni és végig az volt az érzésem, hogy még a végén egy romantikus szál alakul ki közöttük, ami egyáltalán nem illett volna egy gyerek mesébe, de szerencsé(m)re ez nem történt meg. Ami viszont igen, az az, hogy elkapkodta a végét az írónő, mintha elfogyott volna addigra az anyag, vagy kifogyott volna a szuszból, mert az elején lefutotta a maratont. A happy endre természetesen számítottam, arra viszont nem, hogy körülbelül 2 fejezet lesz az egész lezárásra és, hogy ilyen szinten nyakba borulós, sírós-rívós, de szeretlekes lesz az egész. 

"A szépség nagy boldogságot és szomorúságot is okozott – szomorúságot amiatt, hogy senki sem volt jelen, aki megcsodálhatta volna a méltóságteljes látványt. Ezért a legenda úgy tartja, hogy Fenyérhát lakói a könnyekből születtek meg, amelyek átáztatták a földet, majd életre keltek."

Mafi stílusa az, ami vitte előre a történetet, mert szerintem szuperül ír és el is gondolkoztam azon, hogy megpróbálkozom az Érints meg trilógiájával, de ennél a könyvnél szerintem ez a buktatója is volt a történetnek. Kicsit nehéznek éreztem a nyelvezetét, pedig közben nem volt az, csak mögé kellett látni a dolgoknak, viszont mindezt egy annyira abszurd, morbid történésekkel teli sztoriba helyezte be az írónő, hogy számomra néhol érthetetlen volt. Valószínűleg ehhez kevés vagyok mint Mackósajtban a brummogás, a képzelőerőm meg valahol Illaberek legmélyebb bugyrában rohangálhat fejvesztve. 

"– Olivér! – zihálta végül. – Miért reped szét az ég? Mi történt?
– Mire gondolsz? – kérdezte a fiú. – Vége van a napnak. A mai nap átöltözik a holnapiba.
– Ez… – fújtatott Alíz – … a leghülyébb dolog, amit valaha mondtál."

A könyvben két világ mutatkozik meg: Fenyérhát és Illaberek. Mindkettőből olyan jót ki lehetett volna hozni, de nem történt meg. Főleg Illabereknél éreztem azt, hogy annyi mindent ki lehetett volna hozni a világból és a szereplőiből, de igazából olyan nagyon még csak bele se tudtunk kóstolni, mert mire megtörtént volna, már másik kis városban kalandozott Alíz és Olivér, közben pedig semmi nem került kifejtésre. Biztos úgy volt vele az írónő, hogy majd elképzeljük vagy kitaláljuk, elvégre egy gyerekkönyvről van szó, a gyerekek meg fantáziadúsak, majd maguk elé képzelik. Na és mi van az elméletileg felnőtt, de közben gyerekes lelkületű olvasókkal? :(  

A fülszöveg állítása szerint Tahereh Mafit a Végtelen történet és a Narnia Krónikái inspirálták, de nekem olyan Alíz Csodaországban vibe-om volt az egész könyvtől, hogy azt szavakkal ki sem tudom fejezni normálisan. Annyi különbség van a kettő között, hogy az Alízt még szerettem is olvasni. 

Gondolom levehető az értékelésemből, hogy sajnos az Illaberek nem a nekem való történetek egyike. Sok sebből vérzik a dolog, de inkább arra fognám, hogy ehhez a sztorihoz én nem vagyok elég elvont és a kellő gyermeki képzelőerőm sincs meg hozzá. Pedig egyébként tetszik, hogy a mesével kitér Mafi az olyan problémákra is, mint a folyamatos útkeresés és nem csak mások, de önmagunk elfogadása is. 

"Elkezdte szeretni magát a másságával és a különlegességével együtt, a hét minden napján."

---

Értékelés: 1/5

Kedvenc rész: -

Kedvenc szereplő: - 

Üdv,

ROSAMUND HODGE: CRUEL BEAUTY - KEGYETLEN SZÉPSÉG

Hello Molycik!

A retelling-hét keretein belül ma egy olyan könyvről lesz szó, ami teljesen levett a lábamról, kirántotta alólam a talajt, hogy a fenekemre érkezzek, és nézzek a semmibe, hogy most akkor mi történt? Mi az, hogy nincs folytatása? Miért nincs? Nekem kell még a világból, a szereplőkből, és a köztük lévő kémiából. Kell. Kell. Kell.

Kiadó: Menő Könyvek
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 432
Moly.hu adatlap
Megrendelem
A recenziós példányért
hatalmas
köszönet a Menő Könyveknek!

Fülszöveg

Leonidas ​​lányát tizenhét éven át képezték arra, hogy megölje a zsarnokot, megmentve ezzel a Királyságot, bár feláldozva saját életét. 

De egy dologra nem készítették fel: arra, hogy mit tegyen, ha végzetes szerelembe esne.

Nyxet születétől kezdve arra készítik elő, hogy végezen a Királyság zsarnok uralkodójával, a félelmetes és halhatatlan démonnal. De amikor tizenhét évesen beköltözik a város fölé magasodó kastélyba, rájön, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek képzelte: főképp a vonzó és szemtelenül szellemes új férje nem. Nyx tudja, hogy mi a kötelessége, és hogy bármi áron meg kell mentenie a népét, de lassan be kell ismernie, hogy menthetetlenül beleszeretett az esküdt ellenségébe… Vajon ez elég indok arra, hogy feladja a küldetését, és átadja magát ennek a szörnyetegnek? 

Ebben a varázslatosan megírt történetben a Szépség és a szörnyeteg tündérmesei bája találkozik az Üvegtrón-sorozat dühös szenvedélyével. A szerző, az amerikai Rosamund Hodge az ókori mítoszok, a középkori angol történetek és a dark fantasy-k megszállottja, jelenleg Seattle-ben él a hét macskájával és a plüss szörnyeivel. 

Már többször említettem itt a blogon, molyon, és még jó pár helyen, hogy gyerekkorom egyik kedvenc meséje a Szépség és  a Szörnyeteg volt, és még a mai napig ez az egyik legnagyobb kedvencem, csak  az idők múlásával bővült mellé a listám a Hős6ossal, Aranyhajjal, és még sorolhatnám. Pont ezért, mindig vevő vagyok egy jó kis Szépség és a Szörnyeteg retellingre, ennek az egy dolognak a megemlítésével 1000%, hogy megvesz magának az adott könyv, és egyszer, amikor a várólistám csökkentésére adom a fejem, sort kerítek rá. Így esett meg az, hogy körülbelül 2 éve, a külföldi megjelenés óta várok arra, hogy legyen egy kis időm a történetre. Azon kívül, hogy retelling, és a külföldi bloggerek, vloggerek csak jókat mondanak róla, a gyönyörű szép borító is elvarázsolt. Örülök neki, hogy a Menő Könyvek jóvoltából most elolvashattam a Kegyetlen Szépséget, mert kedvencet avattam!

"– Ó, dehogy. Nem tudnék ártani neked. Maradj csak ebben a kényelmes tudatlanságban. – Álmomban végeznél velem? 

– Udvariatlanság lenne, ha előbb felébresztenélek. Mintha recsegő jégen táncolnék. Szinte kába voltam a rettegéstől, de majdnem elnevettem magam, hogy mennyire lépést tudok vele tartani, és még mindig élek, ami felért egy győzelemmel. Úgy tűnt, Ignifex is felnevet. 

– De abban egyikünknek sem lenne öröme. Legalább hozhatnál valamit reggelire is az ágyba, a halál mellé."

Maga a történet szerintem kegyetlenül jó - címéből adódóan mi más lehetne? :D). Ugyan az elején kicsit lassan indult el a történt, de szerintem ez kellett ahhoz, hogy kicsit jobban belelássunk a dolgok hátterébe, Nüx (vagy az eredeti verzióban Nyx, kinek hogy tetszik jobban) családjának életébe, és így érthetőbb volt a gyűlölete, a sok agresszió és sötét gondolat, ami a leányzóban ott lakozott. Nagyon tetszett, hogy az írónő a görög mitológia elemeit ötvözte Rumpelstiltskin történetével, rengeteget hozzáadott az olvasási élményhez, és egy igazán egyedi világot teremtett ezeknek az elemeknek az ötvözésével. 

A szereplők iránt vegyes érzéseim vannak. Nüxöt és Ignifexet imádtam, mindenki mást utáltam, de főleg Nüx családját. Főszereplőink mindketten kiütik a badass mérőt, megnyerve így a legjobb könyves férfi és női főszereplő páros második helyét (első helyen természetesen Rhys & Feyre állnak). Egyébként ennek az oka is megvan: Nüx lehetett volna kegyetlenül idegesítő, de mégsem volt az. Néha ugyan nyafogott, mint minden YA szereplő, viszont a többiekkel ellentétben belátta, hogy ha hibázott, nyíltan vállalta a gyűlöletet, amit a családja iránt érzett, és konkrétan kijelentette, hogy soha nem akarta azt a sorsot, amit az apjának, és az alkunak köszönhetően neki szántak. Végig könyörtelenül őszinte volt, nem érdekelte, hogy ha megbántott valakit, ami a szívén az a száján elv alapján közölte mindenkivel, hogy mit gondol. Amit még nagyon tiszteltem, szerettem benne, hogy egyszerűen nem volt képes feladni. Mindegy, hogy épp össze akart dőlni körülötte a világ vagy a saját démonaival kellett megküzdenie, akkor is tette a dolgát, és nem adta fel. 

"Felnevetett. A hang macskakaromként kaparta végig bőrömet. Eszembe jutott, hogy ki is ő és miket tett, és tudtam, hogy csak szórakozik rajtam. Közelebb hajolt. 

– Ki szeretnéd találni a nevem? Végre újra lélegeztem. Összeszorítottam a fogam, és az összes maradék erőmmel ránéztem. 

– Inkább meghalnék – feleltem. Újabb kacaj. 

– Akkor jó éjszakát! És ismét távozott, én pedig egyedül tértem vissza a szobámba."

Ingifex, a Kegyes Úr és a világ legimádhatóbb démona és egyben Nüx utálatának tárgya első pillanattól fogva kedvencem volt. Imádtam, amikor a kettejük szócsatáira került sor, amikor együtt vacsoráztak vagy épp csak egy melegséget árasztó réten heverésztek, vagy a világot és magukat akarták megmenteni. Olyan szinten áradt a kémia a sorokból, hogy az hihetetlen. Az Ignifex nevét és titkát körüllengő misztikum csak még különlegesebbé tett a történetet, és szerencsére voltam olyan fáradt, amikor olvastam, hogy csak tippjeim voltak mi lehet az a nagy rejtély körülötte. Persze ezek beigazolódtak, de még így is élvezhető volt a könyv. 

Árny karakterét az elején nem tudtam hová tenni, majd ez átcsapott egy 'menjen már a francba, és hagyja békén Nüxöt' érzésbe, ami így utólag belegondolva röhejes, de még mindig nem szeretem őt. A Kegyes Úrhoz hasonlóan ő is egy rejtélyes 'személyiség' volt, mégis teljesen ellentétes érzéseim voltak vele kapcsolatban. 

"– Bármennyire is sokat jelentesz nekem, férjem, vannak dolgok, amiket nem tennék meg érted. Tekintetünk összeért, és egy pillanatig nem volt más köztünk, mint cinkos vidámság… Köztem és az ellenségem között."

Egyébként vicces, de a Kegyetlen Szépségben is az egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor Ignifex elvitte egy füves rétre melegedni, pihenni Nüxöt, és azt hiszem említettem vagy az ACOTAR értékelésemben vagy a ProCsatában, hogy ott is egyik kedvencem az volt, amikor a tavaszi réten megmártóztak a tavacskában a főszereplők. RavenS szerint az a jelenet giccses, amiben van egy kis igazság, mégis annyira megmelengeti a szívem, hogy örökre abban a jelenetben akarok élni. Ugyanez volt Nüx és Ignifex esetében is, kicsit csöpögött a nyál, de fangörcsölős lelkemnek pont erre van szüksége, élek-halok az ehhez hasonló, nyáltól csöpögő részekért. 

Amit még külön ki szeretnék emelni, az a magyar fordítás. 

Hol angolul, hol magyarul olvastam a könyvet, így akarva-akaratlanul összehasonlítva a kettőt, és azt kell mondjam, hogy nagyon igényes munkát végzett a fordító. Teljesen jól átjött minden, aminek kellett, és élvezhető maradt a történet. Nagyon sok könyv esetében nem mondható ez el, de szerencsére a Kegyetlen Szépség nem esik bele ebbe a kategóriába. 

Bátran ajánlom mindenkinek a könyvet. Kicsit ugyan lassan alakul ki a történet, főként Nüx futkározásából, és az Ignifexszel való szópárbajaiból áll az első része a könyvnek, de tényleg megéri elolvasni. A vége totálisan levett a lábamról, és fáj a szívem, hogy nem dobott az írónő még 50-100 oldalt hozzá, egy folytatást vagy bármit, ami pótolja a tátongó űrt, amit érzek az elolvasása után. 

Remélem kedvet kaptatok az olvasásához, és a retelling-hét is elnyerte tetszéseteket. Tartsatok velünk továbbra is.
Üdv, 

SARAH J. MAAS - A COURT OF THORNES AND ROSES (A COURT OF THORNES AND ROSES #1.)

Amikor a 19 éves Feyre megöl egy farkast az erdőben, egy szörnyszerű teremtés megtorlást követel barátja haláláért. Ő Tamlin, aki nem öli meg Feyret, inkább magával viszi a lányt az elvarázsolt otthonába. Itt kezdődnek hősnőnk kalandjai a tündérek világában. 

Gondolom, mondanom sem kell, de ismétlés a tudás atyja: Sarah J. Maas egy zseniális írónő. Hihetetlen, hogy milyen világot, karaktereket és történetet képes megteremteni. Már másodszor olvastam az A Court of Thornes and Roses-t (későbbiekben: ACOTAR), de ha bárki a kezembe adja, mondván: olvasd újra, megteszem. Függőséget okozott számomra ez a könyv.

Maga a történet egy Szépség és a Szörnyeteg retelling, azaz újramesélés. Amitől először egy kicsit tartottam is, hiszen ez gyerekkorom egyik kedvenc meséje, és nem tudtam, hogy mire számítsak, féltem, hogy csalódást fog okozni Maas. Az írónő Üvegtrón sorozatát imádtam, de azért voltak kétségeim, hogy egy újabb sorozattal megbirkózik-e, sikerül-e ugyanakkorát, vagy nagyobbat alkotnia. Véleményem szerint sikerült, az ACOTAR bőven felülmúlta a várakozásaimat, már első olvasás után a kedvencek között landolt.

Mivel nem szeretnék spoilerezni, ezért csak nagyvonalakban fejtem ki gondolataimat.

Szerintem Sarah J. Maas egy tökéletesen kidolgozott világot tárt fel előttünk. Nagyon jól felépítette a tündérek birodalmát, a benne élő szereplőkkel együtt. A történet előrehaladtával folyamatosan adagolja nekünk az infót, láthatjuk, ahogy Feyre és Tamlin egyre közelebb kerül egymáshoz. Ahogy egyre jobban megismerik egymást, úgy ismerjük meg mi is Prythia világának szerkezetét, történelmét. Sarah annyira fantasztikusan ábrázolta ezt a világot, hogy képes voltam odaképzelni magam, részesévé váltam a történetnek, és mint egy filmben, úgy jelentek meg előttem az események.

A szereplők is kidolgozottak, ugyanaz a fokozatos felépítés jellemző a karakterekre, mint a világra, amelyben élnek. Ahogy halad előre a cselekmény, úgy érezzük egyre közelebb magunkat nem csak a főszereplőkhöz, de még a legcsekélyebb mellékszereplőhöz is. 

Feyre és Tamlin a két fő-főszereplőnk, ezért róluk egy kicsit részletesebben szeretnék írni.
Hősnőnk a legelején még idegesített a folyamatos „Jajj, miért nem öltél meg inkább?” kérdéseivel, de szép lassan sikerült beilleszkednie a tündérek világába, és ezzel a nyafogása is megszűnt. Imádtam a Tamlin és Feyre között kialakuló kapcsolatot. Semmi nem ment köztük simán, elég sok időre volt szükségük ahhoz, hogy rendeződjenek a dolgok közöttük, de amikor ez megtörtént, az mindent felülmúlt. Meg kellett küzdeniük a kapcsolatukért, és a köztük létrejött kötelékért. Tudjátok: mindennek ára van, amit főszereplőink meg is fizetnek, de keményen.

Tamlin drága, külön bekezdést érdemel, mellette nem lehet szó nélkül elmenni. Igaz, azt már kevésbé tudom, hogy mit kéne írnom róla, mert ugyebár nehéz a kedvencedről úgy értekezni, hogy nem esel át a ló túloldalára. Azért megpróbálkozom vele, de nézzétek el nekem, ha nem sikerül. Elég szépen rám tör a fangirl-állapot minden egyes alkalommal, amikor újraolvasom a könyvet, vagy éppenséggel Tamlin szóba kerül. Nem tökéletes a drága, megvannak a maga hibái, és elég mogorva tud lenni az esetek 90%-ban. Mégis annyira vicces, erős, jóképű – még úgy is, hogy végre leesett, hogy igazából csak a fejemben barna Tamlin haja, a valóságban szőke… – , jószívű és védelmező. Hogy nem lehet őt nem szeretni? Teljesen más, mint az apja, kiáll a szeretteiért, a népéért, és barátaiért, meg igazából minden rászoruló segítségére siet. Úgy vélem, teljes mértékben megérdemelte, hogy végre ő is boldog legyen, hacsak egy kis időre is.

Nincs történet főgonosz nélkül. Az ACOTARban Amarantha kapta meg ezt a címet, hűséges csatlósával, Rhysanddel karöltve. Azt kell, mondjam, hogy Amarantha a tökéletes főgonosz. Értem, hogy mit, miért csinált, ugyanakkor utálom is érte. Azt meg pláne meg tudom érteni, hogy miért akarja magának Tamlint. Ki ne akarná magának?

Rhysandet az elején nem kedveltem, mert részben ő volt az oka minden bonyodalomnak, és rengeteg fájdalmat okozott Feyrenek, és nagyon sok szenvedést Tamlin számára, aztán szépen lassan őt is sikerült megkedvelnem. Látom a karakterében a lehetőséget, és az írónő egy nagyon ütős szálat hozott be azzal a csavarral, ami Rhysandhez köthető.

Kinek ajánlom a könyvet?

Véleményem szerint minden fantasy rajongó találhat olyan motívumot a regényben, aminek köszönhetően megszeretheti. Sarah J. Maas rajongói egyenesen imádni fogják, és az újramesélések, retellingek rajongói sem fognak csalódni. Maas kisasszony olyan szinten űzi mesterségét, hogy senkinek nem lehet rá panasza. A cselekmény elég lassan indul be, de utána tele van csavarokkal, és izgalommal. A szereplőknek és a szarkasztikus megjegyzéseiknek, egymással való csipkelődésüknek köszönhetően egy igazán szórakoztató, romantikus, mégis izgalmas történetet olvashatunk.

Értékelés: 5/5*

Egyik kedvenc könyvemmé nőtte ki magát az ACOTAR. Másodszor is ugyanolyan élményt nyújtott, mint első olvasáskor, sőt talán még jobbat. Vannak ugyan hibái, de ezek mellett simán el lehet siklani, mert egy jól kidolgozott történetet kapunk, csodálatos, mesebeli elemekkel. Ide nekem a folytatást!

Borító: 5/5*

Mesés, csodaszép, coverwhore énem ujjongva, visítozva szemlélte találkozásunk első percétől kezdve. Tökéletesen illik a történethez, ha elolvasod, te is rájössz, hogy miért.

Szereplők: 5/5*

Még a legutálatosabb szereplővel is sikerült együtt éreznem, és részben még meg is értettem őt. Tamlin, Feyre, Lucien triója felejthetetlen élményt nyújtott. Rhysand pedig árnyékként lopózott a szívem mélyére, hogy elraboljon a következő kötetben.

KELLY ORAM - CINDER & ELLA

Fülszöveg:

„Ellának egyáltalán nem az esete a netes haverja. Miért is lenne? A srác vicces, gazdag, szexi, magabiztos, és ugyanakkora könyvmoly, mint ő. Na jó, egy picit talán mégis az esete… 

A tizennyolcadik szülinapján a lány és édesanyja borzalmas karambolt szenved, amit csak Ella él túl. Hónapokig tartó lábadozás és fájdalmas operációk után az apjához kell költöznie, aki gyerekkorában elhagyta a családját. A lány kénytelen elviselni a mostohaanyját meg a két mostohatestvérét, csak hogy bebizonyítsa az orvosainak, készen áll az önálló életre. De épp ez a gond. Hogy egyáltalán nem áll készen. Ahhoz, hogy érzelmileg is megerősödjön, szüksége van Cinderre. Igaz, a nagydumás srác egy perc alatt képes az őrületbe kergetni (meg zselévé olvasztani, de az más kérdés), viszont az is tuti, hogy senki sem ismeri és érti meg úgy Ellát, mint ő. 

Ja, hogy Cinder mellesleg Hollywood egyik legmenőbb, Oscar-esélyes tinisztárja, csak ezt az apróságot elfelejtette megemlíteni? Hát… senki sem ígérte, hogy a modern Hamupipőke hercege csomag nélkül érkezik!"

Kelly Oram már megint egy elképesztően jó könyvet írt! IMÁDTAM elejétől a végéig!

Már maga a sztori másabb, mint amiket mostanában olvastam, és annyira, de annyira hűen ábrázolta a karaktereket Kelly, hogy úgy jön le az egész mintha tényleg megtörtént volna. 

Nagyon tetszett, hogy nem a megszokott gazdag, nyafogós lánykáról van szó, aki tudja magáról, hogy mennyire szép. Vagy pont ellenkezőleg, nem tudja magáról és folyamatosan meglepődik ezen a tényen, aztán pedig beleszeret a nagymenő filmsztárba. Nem. Még véletlenül sem! Ella egy teljesen átlagos lány, aki nincs eleresztve anyagilag, és az apja is elhagyta őt 8 éves korában. Mégis boldog élete van. Könyvmoly, blogot vezet, kapja a recenziós példányokat, élvezi az életét, és mindennap beszél Cinderrel InstaMessengeren (IM) keresztül. 

Aztán megtörténik a baleset, amiben elveszti az édesanyját és az apjához és annak új családjához kell költöznie. Bekerül a tökéletesen boldog családba, ahol a mostohaanyja egy gyönyörű modell, és a két mostohatestvére utálja őt. Az élete nem könnyű. Elvesztette mindenét, tele van a teste hegekkel, és még alkalmazkodjon is ehhez a helyzethez. Az elején nehezen megy neki, nem is tesz semmit annak érdekében, hogy jobb legyen, csak el akar tűnni az apja közeléből.

Cinder sem az az egoista szépfiú...vagyis de, viszont a baleset óta egy hatalmas lyuk tátong a szívében. Igen Cinder, azaz Brian nem tagadja, hogy szerette, illetve még mindig szereti Ellát. A gond csak az, hogy Ella nem tudja, hogy ő Brian Oliver a filmsztár. 

Szóval nem a szokásos történetet kapjuk, amit már ezerszer olvastunk ezerféle szerzőtől, csak mindig egy kicsit másként. Engem egyik könyvre sem emlékeztetett, pedig olvastam már egy pár Hamupipőke-sztori feldolgozást. A Cinder&Ella is az lenne, erre a nevéből is tudunk következtetni, mégis más. Talán az egyszerűségében, a humorosságában rejlik a titok. Nem tudom. Azt viszont igen, hogy megéri elolvasni.

Kedvenc karaktereim egyértelműen Vivian apukái, és Cinder voltak. Ja, Vivian Ella új barátnője lesz, és igazán szimpatikus, vidám személyiség. Extraként meleg apukái vannak, akik nagyon jó fejek. 

Cinder, Ő pedig Cinder. Nem lehet nem szeretni őt :D Plusz pont jár azért, hogy titokban Brian könyvmoly, falja a könyveket. Kedvence a Cinder Chronicles, aminek a megfilmesített változatában ő játssza a főszereplőt Cindert mily meglepő. 

A kedvenc párbeszédem is hozzá kapcsolódik, imádtam a telefonbeszélgetéseiket Ellával. Azoknál a részeknél megállás nélkül röhögtem. Akkora dumája van a srácnak, ami nélkül nem lenne igazán jó a könyv. 

EllaTheRealHero : You wouldn’t know normal if it bit you on your ridiculously good-looking face.Cinder458 : You’ve never seen my face. How do you know it’s good-looking?EllaTheRealHero : Because no ugly person could have an ego as big as yours.

- Are you blushing right now, Ellamara?

- I’m pretty sure even my grandmother is blushing in her grave after that visual, Cinder.

Brian/Cinder-ben azt is szerettem, hogy az elejétől fogva nyíltan vállalta az úgynevezett menyasszonya előtt, hogy nem szereti őt, és neki Ella kell. Mihelyst rájött, hogy Ella nem halt meg, csak balesetet szenvedett ott akarta hagyni Kaylee-t. 

A mellékszereplőkről is mesélnék egy kicsit, mert vannak bőven, és elég érdekesek ők is.

Mivel Kaylee-t már említettem az előbb, ezért vele kezdem. Kaylee a film másik főszereplője, a filmbéli Cinder szerelme és most az életben is el kellett játszaniuk Briannel, hogy járnak, mert a fiú már így is a zűrös és gyors kapcsolatairól volt híres. A film rendezői pedig kitalálják, hogy jót tenne a film hírének, ha a két főszereplő eljegyezné egymást, majd az Oscar szezon után nyugodtan szakíthatnak. Így kerül össze Kaylee the rich bitch és Brian, azaz Cinder. Kaylee egy beképzelt, elkényeztetett, apuci kedvence, egy igazi mindenki által utált lány. Nem is tetszik neki, amikor Brian nem akar vele maradni, mert neki Ella kell. 

Gondolhatjátok milyen bonyodalmakhoz vezethetett az, amikor a FantasyCon-on megjelent Ella a barátaival, és nem csak ő, de Brian is rájött, hogy végre igaziból is találkoztak egymással, nem csak a neten keresztül beszélnek.

Kayleenek és Cindernek is volt pár igen ütős vitája, ami vicces párbeszédeket eredményezett. Az én kedvencem: 

- You’re not worth the drama. There are hundreds of guys out there better-looking and richer than you who would be grateful for the chance to be with me.

- Good. Go torture some of them.

Ana és Juliette, a mostohatestvérek. Mindkét mostohatestvér gyönyörű, ők állnak az iskola csúcsán, és a családi élet középpontjában, addig, amíg meg nem jelenik Ella. Veszélyként tekintenek a lányra, mindketten különböző okokból. Nagyon tetszett, hogy az írónő nem csak a már-már klisének számító okokat használta.

Juliette egy értelmes, okos karakter, aki elkezd közeledni Ellához, nem taszítja el magától, és szembeszáll a saját nővérével, hogy igazságot tegyen. Egyedül az zavarja, hogy amióta Ella megjelent nálunk a szülei folyamatosan veszekednek, és Ella sem tesz semmit annak érdekében, hogy kicsit kedvesebb legyen az apjával. 

Anastasia meg szimplán féltékeny, hiszen mióta megjelent Ella csak rá figyelnek, megkapta a legjobb szobát, és egy minden szavára ugranak a szülők. Nem csoda, hogy megpróbálja tönkretenni lelkileg a mostohatestvérét. Kedvenc részeim közé tartozott, amikor Juliette odaállított Viviannel az oldalán Ellához és otthagyta őket, hogy biztos barátnők lesztek, illetek egymáshoz. 

Fontos szerepe volt a könyvben Ella apjának is. Az elején elég nehezen indult a kapcsolatuk, ami érthető, hiszen elhagyta Ellamarát az apja, ráadásul az anyját is gyászolta, hiányolta. DE! Legalább igyekezett megismerni a lányát, és tényleg törekedett arra, hogy mi lenne a legjobb neki. Nem azt nézte, hogy mennyi pénzébe fog ez kerülni vagy, hogy kirúgják-e a munkahelyéről, mert túl sokat hiányzott. Nem érdekelte az apját, végig ott volt a lánya mellett a kórházban. Sőt! Még azt is bevallotta, hogy hiányzott neki és, hogy kíváncsi volt arra, hogy milyen nővé érett. 

Kivételesen a mostohaanya se volt gonosz. Jennifer is a legjobbat akarta Ellának, csak féltette a saját lányait és a családját, hogy milyen hatással lesz rájuk ez a hatalmas változás. 

Kedvenc részem több is van. A telefonos beszélgetések a legeslegjobbak, és a FantasyCon-os találkozás is hatalmas. Amikor rájönnek, hogy kivel állnak szemben, meg amikor Ella odaadja Briannek a könyvet, hogy olvassa el, és akkor talán nem cseszi el a szerepét. Na ott szó szerint folyt a könnyem a röhögéstől. Amit nagyon szerettem még az a vége, ami nem meglepő módon boldog, és romantikus, mézes-mázos habcsókos, mégis ideillő.

I love you. You are my entire world. You’ve always said you thought Cinder was a coward for doing what the people expected of him instead of following his heart. Well, I’m not a coward. This Prince Cinder chooses his Ellamara. I choose you , Ella, and I’m not going to let you be a coward, either. I’m not going to let my fame scare you away. We’re Cinder and Ella , woman! We’re supposed to get our fairy-tale ending!

 Az utolsó mondat, nagyon betalált, teljesen az olvasók fantáziájára bízza az ezek után történteket az írónő.

How about, 'And they lived happily ever after'?

Ez volt a második Kelly Oram könyvem, de ezek után bátran merem állítani, hogy rajongója lettem az írónőnek, és már el is kezdtem olvasni a következő sorozatát, ami a V, is for Virgin címet kapta. Amit eddig olvastam belőle az nagyon tetszik, szokásos Kelly, már az első pár oldal után garantált a jókedv.

Igaz én angolul olvastam a könyvet, de ha felkeltette az érdeklődéseteket, akkor sem kell aggódnotok, ugyanis a Móra Kiadó jóvoltából jövőre már magyar nyelven is olvasható lesz a LOL-könyvek sorozat újdonsült tagjaként. Már csak abban bízom, hogy más borítóval jelentetik meg, mert az eredeti szerintem borzalmas :D

Zsebi ;)