Van egy pont, amikor a zene lehet az egyetlen megoldás…
Ahogy azt fentebb is említettem, egy kicsit korábban találkoztam a Mikrofonpróbával, mint a többség és azt kell mondjam egyáltalán nem bánom. De először ejtenék pár szót a külsőről. A borító szerintem tökéletesen illik a tartalomhoz, Veronika szuper munkát végzett. Ha nem ismerném Tibi nevét és nem tudnék semmit a történetről, akkor is esélyesnek látom, hogy elcsábultam volna, hála coverwhore énemnek.
A történet középpontjában öt fiatal mindennapjai állnak. Kezdetek kezdetén Hanna, a könyvmoly leányzó életébe nyerhetünk bepillantást, aki épp költözés előtt áll bátyjával, aki Balassagyarmaton kapott új állást. Kollégium, ismeretlen arcok, új iskola és közeg, innen már kezdhetitek sejteni, hogy miről szólhat a történet. Ugyan a könyv egy Fogadj el! spin-off kötet, mégsem tendál a krimis oldal felé és kevésbé akciódús, viszont a régi szereplők közül Áron és Dávid visszaköszön, ezáltal pedig megtudhatjuk hogy mégis hogyan vészelték át az előző gimijükben történteket. A kis csapathoz még Xiara és Máté csatlakozik. A lány táncol, Máté meg véleményem szerint szimplán egy bunkó. Legalábbis én nem tudom elfogadni a megnyilvánulásait annak ellenére sem, hogy olvasás közben kiderült, hogy miért fordult így a világ és embertársai ellen. Attól még, hogy az emberrel rossz dolgok történnek, nem kell taplónak lenni.
Amikor a kéziratot befejeztem ez nem igazán tűnt fel, de ahogy teltek a hónapok rájöttem, hogy egyik karakter sem került közel hozzám és a párbeszédek sem voltak elég gördülékenyek. A párbeszédes részt szépen kijavította Tibi, könnyedebb és befogadhatóbb lett, a szereplők részéről megint azt érzem, hogy okééééé, vannak és léteznek, de nem gondolkozom el azon, hogy ugyan egyes szituációkban mit reagálhatnának Hannáék. Már pedig lehet, hogy én vagyok egy fura lény, de jó pár olvasmányom után megtörténik az, hogy eszembe jutnak a könyv szereplői és, ha valami olyan történik velem vagy épp mással a környezetemben, akkor elgondolkozom rajta, hogy vajon XY mit tenne a helyemben. De ehhez tényleg az kell, hogy szeressem az adott karaktert és, hogy maradandó élményt okozzon a könyv. Na, de rátérve a szereplőkre.
Hanna az a tipikus könyvmoly lány, akivel könnyen lehet azonosulni és lehet szeretni, még annak ellenére is, hogy voltak elég buta húzásai. Könyörgöm, egy szinte vadidegen pasinak a kocsijába nem szállunk be még 2-3 találkozás után sem, pláne, ha annyira ismered a srácot, mint Hanna. NEM és NEM! Meg se fordult a leányzó fejében, hogy mi van, ha egy szociopatával vagy egy emberkereskedővel van dolga. Ráadásul nem is csak a helyi közértbe ugrottak le, hanem már nem emlékszem pontosan hová, miután a srác lestalkingolta a neten! Említettem már, hogy épeszű ember ilyet nem csinál? Nem igazán értem, hogy a francba nem rabolta el őt senki budapesti évei alatt. Ja, ez picit kiverte a biztosítékot nálam.
Dávid és Áron hozták azt a formát, amit már megszokhattunk tőlük a Fogadj el! során, csak itt már picit jobban összerázódtak és inkább a kapcsolatukra ment rá a dolog. Na meg arra, hogy Dávid a Petrával történtek óta nem hajlandó csak Áronnal beszélni és enni sem nagyon eszik, szegénynek problémái vannak. Engem ez nem zavart, neki legalább volt oka szenvedni, míg a többieknek nem igazán. Jó, ez nem teljesen igaz, mert értem, hogy mindenkinek milyen szar a helyzete, de kicsit soknak találtam, hogy szinte minden szereplő a könyvben lelkileg sérült és van valami folt a múltjában, ami annyira tragikus, hogy hiába mossa Ágnes asszony a leplét, egyszerűen nem tűnik el sosem.
Mátéról már említettem, hogy szerintem bunkó. Tényleg nem tudom elnézni a viselkedését, tök mindegy milyen nagyon megszakadt a szíve, amikor az anyja tönkretette az életét. Elhiszem, hogy tragikus és nehéz feldolgozni, de még él. Megvan minden végtagja és bármikor találhat más olyan dolgot, amiben jó és, amit élvez. Csak próbálkozni kéne. Egyetlen jó dolog vele kapcsolatban szerintem Xiara. A lányt bírtam, mert céltudatos, megy előre, nem adja fel, tök mindegy mi történik. Néha kicsit szenved, de nem olyan látványosan, mint a többiek.
"Annyira igazságtalan, hogy egyetlen pillanat alatt romba dőlhet az ember egész élete."
Rengeteg tragikus múlt, ami szerintem kicsit sok volt, és bőven elfért volna 1-2 lelki sebek nélkül éldegélő karakter is a könyvben, de ennek ellenére egy igazi mai történet, ahol a romantikának is szerepe van. Mondjuk én kicsit hiányoltam a végéről azt az izgalmi fokot, ami a Fogadj el!-ben volt, de ugyebár ez egy teljesen más történet. Kaptunk helyette egy cliffhangert, amit nézhetünk úgy is, hogy van miért izgulnunk, várhatjuk a Kapcsolatpróbát izgatottan.
Azon kívül, hogy hétköznapi, bárkivel előforduló problémákkal is foglalkozik a könyv, fontos szerepe van a blogolásnak, a könyveknek és azok szeretetének is. Mellé pedig telis-tele van könyves utalásokkal és KMK reklámmal. Előbbivel elvoltam, bár egy kicsit még mindig sokallom őket, viszont akármennyire is szeretem a Könyvmolyképző kiadót, szerintem nincs helye egy történetben hasonló kaliberű mondatoknak:
"-Látom, megint vörös pöttyösben nyomod.- Mert tudom, hogy mi a jó nekem."
Oh, és most, hogy idézeteket keresgéltem eszembe jutott még valami Hanna kapcsán! Nézzétek csak:
– Hű, A skarlát betű! Először olvasol, vagy újrázol?
Nem felel, mert naná hogy a bátyjának kölcsönözte ki. Helló, már vagy száz éve írták, vörös pötty sincs rajta, miért is akarná elolvasni? A kötelezők egy életre megutáltatták vele a klasszikusokat.
Annyi, de annyi jó klasszikus van, amit szívesen ajánlok bárkinek, pedig én se voltam iskolában rajongója szinte egyik kötelezőnek sem. Nagyon remélem, hogy a könyv olvasói nem tántorodnak el ez alapján, mert kár lenne. Higgyetek nekem, igenis létezik minőségi klasszikus szépirodalom. Tudom ajánlani például Orwelltől az Állatfarmot vagy az 1984-et, Huxley-tól a Szép új világot. Márqueztől bármit! Nem csak Vörös pöttyös YA és egyéb NA könyvekből áll a világ.
Összegezzünk egy kicsit, mert kezd olyan érzésem lenni, hogy egy picit negatív hangot ütöttem meg, pedig nem ez volt a szándékom, és igazból kedveltem is a történetet. Mégis a fentebb említetteket fontosnak tartottam megjegyezni, mert néhol elég bosszantóak voltak. Olvastam Tibi mindhárom könyvét és bátran merem állítani, hogy rengeteget fejlődött és maga a Mikrofonpróba is rengeteg fejlődésen ment keresztül, mindezt a pozitív irányba. Sokkal befogadhatóbb, gördülékenyebb és fiatalosabb lett a szöveg, mint az a béta verzióban vagy az előző két könyvében volt. Tetszett, hogy a hétköznapi pillanatok mellett volt egy kicsit komolyabb mondanivalója is a történetnek és, hogy nagy hangsúly helyeződött az olvasás és a könyvek szeretetére, illetve a barátság fontosságára.
Számomra volt egy kis Glee vibe-ja a sztorinak, így akik szerették a sorozatot, mindenképp vágjanak bele. Itt is megtalálhatóak a táncoló és éneklő fiatalok, akik próbálják túlélni a gimit. A Vörös pöttyös könyvek rajongói, a YA korosztály is nyugodtan próbálkozhat Hannáék történetével, hiszen a könyv tökéletesen beleillik a Könyvmolyképző előbb említett kategóriájába.
Tibinek még egyszer köszönöm szépen a lehetőséget, hogy olvashattam!
Ha van kedvetek osszátok meg velem a véleményeteket.
Üdv,
